A keleti pézsmatulok vagy röviden pézsmatulok (Ovibos moschatus) párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjába tartozó Ovibos nem egyetlen faja.

Érdekessége, hogy a rendszertannal foglalkozók sokáig nem tudták pontosabban besorolni. Korábban a tulokformák (Bovinae) közé sorolták. A szarva ugyanis inkább a bivalyokéra emlékeztet, és nem tipikusan hátrafelé nyúló, mint a kecskeformáké. Később azonban számos erre utaló fenotípusos jegy alapján mégis inkább a kecskeformák közé besorolták.

A pézsmatulok legközelebbi élő rokonának 1850-től egészen a közelmúltig a Tibet északi részén és Nyugat-Kínában élő takint tartották, mivel megjelenésük és életmódjuk is hasonló. Pam Groves rendszertankutató genetikai összehasonlító vizsgálatai nem támasztották alá a két faj közeli rokonságát. Úgy tűnik, a pézsmatulok legközelebbi élő rokonai a gorálok, e kis testű primitív ázsiai kecskeformák, amelyek külső jegyei jelentősen különböznek a pézsmatulkokéitól.

Távolabbi rokonaik a szérók, a két zergefaj és a havasi kecske.

Kanadában és Grönland partvidékén őshonos, de nincs állandó élőhelye, ugyanis minden évben nagyokat vándorol a megfelelő táplálékért. Testfelépítése lehetővé teszi a hosszan tartó, nagy (akár −50 °C-os) hidegek elviselését is.

Alaszkából a 19. században irtották ki; később visszatelepítették, miként Norvégiába is. Betelepítették továbbá Svédországba és az Oroszországhoz tartozó Wrangell-szigetre, ahol már több mint 100 egyede él.

Sikertelenül próbálták meghonosítani Izlandon és a Spitzbergákon.

• Alaszkai pézsmatulok (Ovibos moschatus moschatus) – Alaszka, Kanada és betelpítve Wrangell-sziget, (Szibéria)
• Grönlandi pézsmatulok (Ovibos moschatus wardi) – Grönland, Svarbald, Norvégia és Svédország

Termete a bivalyénál kisebb: hossza mindössze 200–245, marmagassága 125–135 centiméter. Testtömege 180–380 kg. Végtagjai vastagok, patái feltűnően nagyok.

Bundája igen vastag; a teste alján hosszú fonatokban lóg le és a fején is kialakít egy nagyobb bundatömeget. A gyakran a 90 cm hosszt is elérő fedőszőrök alatt gyapjúszőrök tartják melegen.

Szarva a homlokáról le-, majd felfelé hajlik; fesztávolsága elérheti az 1 métert. A tehenek szarva kisebb a bikákénál.

Télen nagyobb, nyáron kisebb csordákban vándorol megszokott útvonalakon; a területeihez ragaszkodik. Táplálékát (fű, sás, zuzmók) gyakran a hó alól ássa ki. Szélviharban a csorda tagjai egymás felé fordulnak, összedugják a fejüket, és leheletükkel melegítik egymást.

Szarvait védekezésre használja: a ragadozók (főleg farkasok, olykor jegesmedvék vagy barna medvék) feltűnésekor a felnőtt egyedek körbeállnak, és szarvukat lehorgasztva védelmezik a kicsinyeket.

A hímek látványos rivalizálása miatt a faj meglehetősen ismert: a két állat lehorgasztott fejjel fut egymásnak olyan erővel, amivel egy kisebb gépjárműt több méterre lökhetnének el. Ezt addig ismétlik, amíg az egyik fél meg nem hátrál. Bár koponyájuk nagyon vastag, egy-egy ilyen harcban a vesztes gyakran szenved halálos sebet. Tavasz végén, amikor az északi sarkkör vidékén a hőmérséklet még jóval fagypont alatt van, a nőstény 8,5 havi vemhesség utám egyetlen utódot hoz a világra. A borjú gyakran két éves koráig is szopik.

20–24 éves koráig él; 3–6 évesen ivarérett.

Húsát eszik, bundájából gyapjút szőnek.

A Természetvédelmi Világszövetség besorolása alapján a pézsmatulok nem veszélyeztetett faj.

Állományai a következőképp alakulnak: