részlet a „Tenger enciklopédiája” című sorozatból

szerző: dr. Elter Tamás

           Tengerkutatási szakíró

Az Adriai-tenger a mediterrán medence része. Szerkezetét tekintve az adriai-medence két, egymástól geológiailag is markánsan elkülönülő területre osztható. Az Adriai-tenger északi és középső része, -nagyjából a teljes medenceterület kétharmada - fiatal, transzgressziós eredetű víztömeg, míg a déli medence egy kora harmadidőszaki, a Thethys-óceán bezáródása során keletkezett ingressziós (töréses szerkezetű) süllyedék. A pleisztocén időszakból (1,6 millió évtől 25.000 évig) kimutatott négy fő eljegesedési periódus közül a legutolsó, a nagyjából 160 ezer éve elkezdődött és 14.000 éve véget ért Würm-glaciális volt a legjelentősebb. A Würmben az északi-arktikus sarki gleccser a Brit-szigetekig, Közép-Európában pedig egészen a lengyel síkságig nyúlt le. A hatalmasra hízott poláris jégsapkák által lekötött vízmennyiség miatt, a Würmben a világtenger vízszintje átlag 120 méterrel volt alacsonyabb a mai vízszintnél. A középső és az észak-adriai medenceterület az elmúlt másfél millió évben karsztos szárazulat volt.

A Würm végén elkezdődött erős felmelegedés miatt, a kiterjedt poláris gleccserek rendkívül gyors olvadásnak indultak. A tengerszint a 14.000 éve elkezdődött hirtelen felmelegedés okán, már i.e. 8000 körül nagyjából elérte a mai szintjét. A világtenger vízszintje mindössze 6000 év alatt 120 métert emelkedett. Az eusztatikus transzgresszió következményeként az adriai-medenceterületet ekkor öntötte el a viszonylag gyorsan előrenyomuló tenger. (Nem véletlen, hogy a horvát partszakaszon annyi víz alatti barlangot és üreget találhatunk. Az általános, de téves vélekedéssel szemben, az adriai barlangokat nem a tengeri erózió, hanem még a szárazföldön történt karsztosodás alakította ki, a tengerelöntést megelőző időszakban.) Az Adriai-tenger legnagyobb része tehát alig tízezer éves múltra tekinthet csak vissza. (Megjegyzendő, hogy a világtenger szintje még ma is -igaz hogy igen lassú- emelkedésben van.)

Az Adriai-tenger lényegében a Földközi-tengernek az Appenini és a Balkán félszigetek által határolt hatalmas, hosszan elnyúló öble. Az Adria északi területe -a Trieszti-öböl térségében-, a Földközi-tenger legészakibb nyúlványa is egyben. Az adriai medence teljes hossza 900 kilométer, átlagos szélessége 150-200 kilométer. A tenger a déli végén a keskeny, mindössze 63 kilométer széles Otrantói-szorossal kapcsolódik a Jón-tenger víztömegéhez. Az Adriai-tenger felszíne 135.000 négyzetkilométernyi területet fed le. A medenceterület előzőekben bemutatott kettős szerkezetével függ össze az is, hogy a tenger bathymetrikus jellemzői jelentős eltérést mutatnak az északi-középső és a déli területek között. Az Adriai-tenger egészét epikontinentális sekélytengernek minősíthetjük. A teljes északi rész erősen feltöltődött medenceterületet alkot. Az Alpokban eredő Pó-folyam évente több millió tonna szárazföldi eredetű, ún. terrigén üledéket rak le a sekély vizű északi medencében. A medence feltöltődése ezért itt, az északi térségben, igen gyors folyamatnak tekinthető. A feltöltődés intenzitására igen szemléletes példát nyújt a tenger névadójának, az egykori itáliai kikötő falucskának, Adriának (Jadrano-nak) a múltbeli, és a jelenlegi helyzete. A római időkben még a tengerparton fekvő település maradványai ma már 36 kilométer távolságra fekszenek a partvidéktől. A feltöltődés mellett, az Adria nyugati és keleti partvonalán tapasztalható vízszintváltozás azzal a jelenséggel is összefüggésbe hozható, hogy amíg a horvát partszakasz lassan süllyed, addig az olaszországi partvonal folyamatosan emelkedik.

A Pó-folyam hordalék lerakó tevékenysége miatt, az északi medenceterület nagyjából az olasz Ancona, illetve a horvátországi Sibenik vonaláig mindenhol igen sekély. Ebben a térségben a vízmélység még a nyílt-tengeren sem haladja meg sehol a 75 métert. A legsekélyebb rész, az Isztriai-félsziget és a Velencei-öböl között húzódik, ahol az átlagos vízmélység mindössze 50 méter. Az Isztriától délre a tengerfenék enyhén lejteni kezd, az előbb említett Ancona-Sibenik vonalig. A közép-adriai medencében, a horvát Zirje-szigetektől kezdődően és az olaszországi Garganó irányába tartva a tengerfenék egy északkeleti-délnyugati irányba futó árokká mélyül. A Közép-adriai mélytengeri árok, vagy horvát nevén, a Jabuckai-árok átlagos vízmélysége eléri a 200 métert. Az "árok" legmélyebb pontja 266 méter mély. A Jabuckai-árok déli irányban egy 160 méter átlagmélységű csatornában folytatódik tovább, amely egészen a 130 méter mély Palagruzai párkányig emelkedik.

A déli, ingressziós eredetű részmedence aljzatszerkezete már lényegesen bonyolultabb képet mutat. Az olaszországi Garganó és Apulia közötti, az északi végén 80 kilométer széles Adriai-párkány délen, Albánia magasságában 20 kilométerre keskenyedik el. A párkány által körbevett területen találjuk az Adriai-tenger legmélyebben fekvő területét. Az Adriai mélytengeri síkság maximális mélysége 1230 méter. A tengerfenék a mélytengeri síkság déli végén ismét emelkedni kezd. Az Otrantói-szorosban mérhető 800 méteres vízmélység -ennek megfelelően-, valamivel alacsonyabb a párkány mögötti terület mélységénél. Jelentős szerkezeti eltérést mutat a nyugati olasz, valamint a keleti horvát partszakasz. Az olasz partvidéket alacsony és monoton síksági térrészek jellemzik. Ezt a tengerpart típust nevezzük neutrális partvidéknek. A parti öv sekély, és laza finomüledékkel borított aljzata nem biztosít megfelelő feltételeket a tengeri élővilág megtelepedéséhez. Emiatt az Adria olaszországi partszakaszán igen szegényes az élővilág.

Teljesen más képet nyújt a keleti, horvátországi partvidék. Szinte mindenhol a horvát partokon, a parttal párhuzamosan futó Dinári-hegység meredek nyugati lejtői, a tengerig ereszkednek. Ezért a kelet-adriai partvidék rendkívül tagolt, számtalan szigettel és fjordszerű öböllel tarkított képet mutat. A tengerparttal párhuzamos csapásirányba futó hegylánccal határolt partvidéket, konkordáns típusú partnak nevezzük. A sziklás aljzatszerkezet kiváló lehetőséget nyújt a tengeri élővilág megtelepedéséhez. A hirtelen mélyülő sziklás partok fokozottan kitettek a vízmozgás hidrodinamikája által okozott eróziónak. Ennek köszönhető a kelet-adriai partokat szegélyező számtalan szemet gyönyörködtető zátony, és festői kis öböl. A horvát partvidék tipikus abráziós partszakasz.

A hosszan elnyúló adriai medence északi és déli végén markáns különbségek mutathatók ki a tengervíz sótartalmában.. A Pó torkolati területén, a bő vízhozamú folyó hatása miatt, jelentős a tengervíz felhígulása. A torkolat elegyes, ún. brakkvizének a sótartalma mindössze 25 súlyezrelék. Az Adriai-tengernek a Pó torkolatától távolabb eső északi területein is érződik a folyó édesvizének hígító hatása. Az északi térség víztömegének sótartalma, nagyjából Ancona vonaláig, az óceáni átlaghoz hasonló 34 súlyezrelék szalinitási értéket mutat. Ezzel szemben a dél-adriai medencében a sótartalom már eléri a Földközi-tengerre jellemző szuperhalin, 38 súlyezrelékes értéket.

A tengervíz hőmérsékletének évszakos változása is igen összetett képet mutat az Adriai-tengeren. Összességében, az Adria északi medencéje a Földközi-tenger leghűvösebb területe. Ha a téli, felszíni vízhőmérsékleti minimum izotermáit hasonlítjuk össze, azt találjuk, hogy az északi és a déli víztömegek átlaghőmérsékleti különbsége eléri a 6 C fokot. Februárban az Adria, és egyben a Földközi-tenger leghidegebb pontja, a Velencei-öböl térsége, amelynek minimális vízhőmérséklete 7 C fokig süllyedhet ilyenkor. A közép- isztriai területektől a Kvarner-öböl bejáratáig, a hőmérséklet átlag 9 C fokig emelkedik, és innen a közép dalmát partvidékig 11-12 C fokra növekszik a tenger hőfoka. A dél-dalmát terület vízhőmérsékleti minimuma 12 C fok, és ez az érték az Otrantói-szoros térségében 13 C fokig emelkedik. Nyáron kiegyenlítettebb a felszíni vizek hőmérséklete. A Rijekai-öböl 24 C fokos, illetve a leghidegebb Velebit-csatorna 22 C fokos vízhőmérséklete, valamint a déli területek 25 C fokos vizének átlaghőmérséklete között, csupán 3 C fok különbséget mérhetünk. A mediterránumban a tengerjárás nem tekinthető jelentősnek, mivel a keskeny Gibraltári-szoroson keresztül, az óceáni dagályhullám nem tud benyomulni a Földközi-tenger medencéjébe. A Földközi-tengeren a dagályhullám átlagos magassága mindössze 60 centiméter, de találhatunk ettől jelentősen eltérő területeket is. Ilyen többek között az észak-Adria, ahol a Trieszti-öböl, illetve Velence, valamint nyugat-Isztria térségében az árapály szintkülönbsége elérheti akár az 1 méter 10 centimétert. Télen, amikor az észak-Adrián gyakran söpör végig a heves bóra, a duzzadó víz a szél hatására óceáni jellegű vihardagályt okozhat, például Velence térségében.

Az Adriai-tenger áramlási rendszere

Az Adriai-tengeren az áramlatok általában jóval gyengébben érvényesülnek, mint a Földközi-tenger két nagymedencéjében. A sekély adriai medence áramlási rendszerét elsősorban az itt uralkodó szelek alakítják. A Földközi-tenger keleti nagymedencéjében fontos szerepet játszó Kisázsiai-áramlás egyik, viszonylag kevésbé markáns nyúlványa, a Peloponészosz-félszigetet megkerülve, mint gyenge melegáramlat hatol fel az Adria keleti partjai mentén. Nagyrészt ennek az áramlásnak köszönhető, hogy a dél-adriai térségben a téli minimum idején, az átlagnál magasabb a víz hőmérséklete. Az adriai áramlatok átlagos sebessége 0,5 csomó. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy az átlagosnál lényegesen erősebb, lokális áramlatokkal is találkozhatunk az Adrián. A helyi áramlások a part közelében található szűk átjárókban és szorosokban különösen erősek, ahol a sebességük esetenként elérheti a 4 csomót is (egy csomó= 1 tengeri mérföld /NM/ per óra). Erősebb áramlatokat tapasztalhatunk például a horvát partszakaszon a Velebit-csatornában, Dubrovnik közelében a Grebeni-szorosban, vagy a Pasmani-csatornában. Az adriai-medencében a keleti partvidéken a fő áramlási irány délkelet-északnyugati, a nyugati partok mentén pedig északkelet-délnyugati irányú. Az uralkodó szelek közül a felszíni vízmozgást leginkább a száraz és hideg, erős, főn típusú bóra, a gyakori, és szintén hűvös mistral, vagy a nyáron fülledt időt, erősödő hullámzást és esőt hozó sirokkó (jugó) befolyásolja

Az Adriai-tenger faunája és flórája, összetételét tekintve hasonló képet nyújt a Földközi-tenger élővilágához. A nagymedencék sótartalmától részben eltérő szalinitás, és a vízhőmérsékleti különbségek miatt azonban, kisebb eltérések kimutathatók az adriai fauna összetételben. A porcoshalak osztályát (Chondrichtyes) 26 cápa és 6 rájafaj képviseli az Adriai-tengerben. A cápalakúak főrendjét (Selachiiformes) elsősorban a legnépesebb rendhez, a kékcápa-alakúak rendjéhez (Carcharhiniformes) sorolható családok és nemzetségek reprezentálják. A leggyakoribb cápafélék, az éjszakai életmódot folytató kispettyes macskacápa (Scyliorhinus canicula), a nagy macskacápa (Scyliorhinus stellaris), a másfél méteres testhosszúságot is elérő sima cápa (Mustellus mustellus), a csillagos cápa (Mustellus asterias) vagy a közönséges tüskéscápa (Squalius acanthias). E kistestű cápafajok mellett, -igaz, hogy csak ritkán-, de alkalmanként valódi óriások is feltűnhetnek az adriai vizeken.

Az Adriára időnként bevándorló 8-10 méter hosszú planktonszűrögető óriáscápa (Cetorhinus maximus), nem csak az Adria, hanem a Földközi-tenger legnagyobb halféléje is egyben. (Az óriáscápák a búvárszezonon kívüli időszakban, február és március között bukkanhatnak fel a legnagyobb valószínűséggel.) Az előbbihez hasonlóan, a heringcápa alakúak rendjébe (Lamniformes) tartozó, és ma már nagyon ritkává vált nagy fehércápa (Carcharodon carcharias), egészen az 1950-es 60-as évekig rendszeresen felvándorolt az Isztriai-félszigetig. Egykor a Kvarner-öböl a mediterrán nagy fehércápa populáció negyedik legfontosabb radiánspontja volt a Földközi-tenger térségében. Az Adriai-tenger leggyakoribb őshonos nagytestű cápaféléje, a kecses megjelenésű, és nyílt-tengeri életmódot folytató kékcápa (Prionace glauca). A kékcápák felbukkanása július és szeptember között a legvalószínűbb a partoktól távoli nyílt-tengeren, a Kornatok térségétől egészen az Isztriai-félszigetig. A kékcápákon kívül, szintén a nagy szardíniarajokat követve tűnnek fel alkalmanként a heringcápák (Lamna nasus), amelyeket igen gyakran összetévesztenek a nagy fehércápával. Május és augusztus között, elsősorban a dél-adriai nyílt vizeken lehet esetenként észlelni egy-egy sebes úszású röviduszonyú makót (Isurus oxyrinchus). A rájafélék (Rajiformes) közül különösen gyakori a nokturnális (éjszaka aktív), és a parti sekély vizeket kedvelő kistestű márványos zsibbasztórája (Torpedo marmorata). A közepesen mély vizek lágy üledékes aljzatát kedvelik a tüskésráják (Raja clavata), míg a nagyobb, jellemzően 20 méternél mélyebb vizek sziklás, detrituszos aljzatán fordulhat elő a méteres hosszúságot is elérő foltos rája (Raja montagui).

A csontoshalak osztályát (Osteichtyes) a búvárok vélekedésével szemben, nem csak a tenyérnyi apróságok reprezentálják az Adrián. Az Adriai-tenger legnagyobb testű csontoshala, a ma már a kihalás széléig lehalászott kékúszójú tonhal (Thunnus thynnus), amely ha megéri az öregkort, elérheti akár a három méteres testhosszúságot is. Az adriai nyílt vizek másik ritka csontoshal óriása a 3-4 méter hosszú közönséges kardhal (Xiphias gladius) , amellyel sajnos leginkább a partmenti éttermek étlapján találkozhatunk, drága csemegeként. Az adriai sziklazátonyok környékének leggyakoribb rajhala a trópusi korallsügérek családjába (Chromidae) tartozó barna korallsügér, vagy baráthal (Chromis chromis). Késő tavasszal és nyár elején gyakran láthatunk a sekély vizek sziklahasadékaiban világítóan pompázó kék "neonokat", amelyek nem önálló fajok, hanem a barna korallsügérek ivadékai. Szintén nagyon gyakoriak a durbincs-félék családjába (Sparidae) sorolható fajok. Tömegesen észlelhetjük a viszonylag nagyobb kétsávos kecskedurbincsokat (Diplodus vulgaris), a hegyesdurbincsokat (Puntazzo puntazzo), a feketedurbincsokat (Oblada melanura), vagy a parti sziklákra tapadt moszatokat népes rajokban legelésző, aranycsíkos magashátú durbincsokat (Sarpa salpa). A kietlen homokos aljzaton gyakran megfigyelhetjük az üledéket túró ezüstös durbincsot (Lithognathus momyrus), vagy a sziklák felett suhanó, a család legméretesebb, egy méteres hosszúságot is elérhető tagját, a tengeri fogast (Dentex dentex). A sziklahasadékok és a hajóroncsok zárt, sötét tereinek lakója a két méteres hosszúságot is elérő, éjszaka aktív tengeri angolna (Conger conger).

A muréna-félék családját (Murenidae) egyetlen faj képviseli az Adrián, a közönséges muréna (Murena helena), de ez a faj csak a közép és dél-dalmát vizeken fordul elő, az észak-adriai területről hiányzik. Az ajakoshalak családja (Labridae) szintén fajokban gazdag csoport az Adrián. Legnagyobb, és igen gyakori képviselőjük a zöld és kék színekben pompázó fekete-tengeri ajakoshal (Symphodus tinca). A legelterjedtebb ajakoshal-féle, a szivárványhal (Coris julis), amelynek hímjei pompás, ragyogó, vörös és zöld csíkot viselnek az oldalukon. A Földközi-tenger legszínesebb ajakoshala, a pávahal (Thalassoma pavo) viszont nem honos az Adrián. A dús tengerifű-mezőkön, - hasonlóan a trópusi korallzátonyokhoz - jól szervezett tisztogató állomások működnek. Az adriai tisztogatók, az alig 10 centiméter hosszú feketefarkú ajakoshalak (Symphodus melanocerus) válogatás nélkül megszabadítják ügyfeleiket a parazitáktól. Az adriai hűvös mélyvizek különösen kedvezőek az atlanti eredetű tőkehal-félék (Gadidae) számára. Hajóroncsokon merülve, és a belső terekbe világítva azonosíthatjuk a kistestű francia tőkehalak (Trisopterus luscus) tömött rajait. A nyílt mélyvizek lakója a hek (Merluccius merluccius), míg a félénk, és roppant bizalmatlan villás tőkehalat (Phycis phycis) üregek, hasadékok előtt strázsálva pillanthatjuk meg. A fűrészes sügérek (Serranidae) családjának leggyakoribb adriai tagja, az enciánkékes színű hasfoltjáról és fekete sávjairól jól felismerhető betűs sügér (Serranus scriba).Szintén barlangokban és roncsok belsejében találkozhatunk az éjszaka aktív, mérgező tüskékkel rendelkező sziklahal félékkel (Scorpenidae).

A kistestű halak legnépesebb csoportjait a gébek (Gobidae) és a nyálkáshal-félék (Blennidae) alkotják az Adrián. Különösen gyakori a sekély vizeket kedvelő karcsúgéb (Gobius geniporus), valamint a szájszínéről könnyen azonosítható vörösszájú géb (Gobius cuentatus). Az Adria búvárfotósok körében legnépszerűbb nyálkáshala, a gyakran vízbe dobott üvegek nyakából kikandikáló szarvas nyálkáshal (Parablennius tentacularis), az apró csíkos nyálkáshal (Parablennius gattoruginae), illetve a vörös színű, és feketefejű nagy háromúszójú-nyálkáshal (Tripterygion tripteronotus). Valamennyi búvár álma, a tengerifű-mezők levelei között megbúvó csikóhal (Hippocampus ramulosus) megpillantása. A Földközi-tenger keleti medencéjének már-már szubtrópusian meleg vizében honos fajok közül, a földközi-tengeri papagájhal (Sparisoma cretense), és az európai íjhal (Balistes carolinensis) egyaránt hiányoznak a hűvösebb adriai vizekből. Az eddigi, és a teljességtől igen távol álló felsorolásból is láthatjuk, hogy valójában milyen gazdag és változatos halpopulációval rendelkezik a hazánkhoz, és talán a szívünkhöz is legközelebb álló tenger.

Noha kétségkívül a halak a búvárok kedvencei, az Adria élővilágát bemutató fejezetünkből nem hiányozhatnak a hihetetlenül változatos alsóbbrendűek sem. A parti sziklák árapály szintje alatt kiterjedt mezőket alkot a zöldalgák családjába (Chlorophyceae) tartozó tengeri saláta (Ulva lactuca). A sekély, szilárd aljzatú vizekben a sziklákat a barnamoszat-félék családjához (Phaeophyceae) sorolt pántrópusi, de Thethys reliktumfajnak tekinthető tölcsérmoszat (Padina pavonica) kolóniái borítják el. Roppant érdekes algaféle egy másik, szintén sekélyvízi paleotrópusi zöldmoszat faj, az egyetlen óriási sejtből álló ernyős alga (Acetabularia acetabulum) is. A biogén zátonyépítés fontos szereplője, a mészkiválasztó gumós vörösalga (Lithotamnium fruticulosum). A tengeri flórában kitüntetett szerepet játszanak az önálló élőhelyet alkotó tengerifű-mezők. Az egykor a szárazföldről a tengerbe visszatelepedett magvas növények csoportjából ki kell hogy emeljük a békaszőlőfélék családjához (Potamogetonaceae) tartozó, sűrű és kiterjedt mezőket alkotó neptunfüvet (Posidonia oceanica), és a neptunfűnél kisebb moszatfüvet (Cymodocea nodosa), amelyek endemikus földközi-tengeri fajok.

A szivacsok (Porifera) rendkívül gazdag csoportjából említsük meg a mosdószivacsot (Spongia officinalis), vagy a víz alatti barlangok mennyezetét tömegesen beborító fehér rácsállatkákat (Clathrina sp.), és az igen gyakori aranyszivacsokat (Aplysina aerophoba). A csalánzók (Cnidaria) törzsének legszebb képviselői közé tartoznak a virágállatok (Anthozoa). Az adriai vizekben mindenütt közönségesnek számít a fájdalmas csípést okozó viaszrózsa (Anemonia sulcata), a homokos tengerfenékbe csövet építő ásó tengeri rózsa (Andresia partenopea), vagy a viszonylag ritkább csöves tengeri rózsa (Cerianthus membranicus). A szarukorallok (Gorgonaria) legszebb képviselői, a sziklafalakon helyenként kiterjedt telepeket alkotó endemikus színeváltó szarukorallok (Paramuricea clavata), illetve a sárga legyezőkorall (Eunicella cavolinii). A tüskésbőrűeket (Echinodermata) változatos tengericsillag és tengerisün populáció képviseli az Adriai-tengerben, amelyből a különösen gyakori bíborcsillag (Echinaster sepositus) szintén endemikus fajnak tekinthető. A puhatestűek (Mollusca) törzsét legjobban talán az igen intelligens, és fejlett idegrendszerrel rendelkező közönséges polip (Octopus vulgaris) illetve tintahal (Sepia officinalis) szimbolizálja a búvárok számára. Érdemes megemlíteni még az Adriai-tenger legnagyobb kagylóját, a közel egy méteresre is megnövő, és a tengerifű-mezőkön gyakori endemikus közönséges sonkakagylót (Pinna nobilis), vagy a legnagyobb adriai csigafajokat, a ritka csomós tritonkürt csigát (Charonia nodifera), és a hatalmas méretű hordócsigát (Tonna galea).