A közönséges boróka (Juniperus communis) a ciprusfélék családjába tartozó örökzöld növényfaj. Fűszer- és gyógynövény. Népies neve: apró fenyő, borostyántüske, borosán, borovicska, fenyőtüske, borsikafenyő, borsfenyő, fenyőmag, gyalogfenyő, törpeboróka, töviskés fenyő, borókafenyő, gúzsfenyő, pattanófenyő, komkék.

Cirkumpoláris faj, tehát az északi féltekén az Óvilágban és Észak-Amerikában is közönséges; az északi féltékén valószínűleg ez a legelterjedtebb ciprusféle. Elterjedési területe észak és dél felé is túlnyúlik az északi flórabirodalom határain — az Egyenlítőhöz közeledve 2500 m-ig felhatol.

3–5 m magasra növő, örökzöld cserje. Sudara bókoló. A nőivarú egyedek rendszerint elfekvők, a hímivarú példányok inkább feltörekvők, esetenként oszloposak. Kérge szürkésbarna, kicsit bordás, rostos; hajtásai fölfelé törők vagy bókolók.

Hármas örvökben a hajtásokra merőlegesen álló, 1–2 cm hosszú levelei lapos tű alakúak, szúrósak.

Rövid, hengeres porzós virágai az előző évi hajtások levélhónaljaiból, a kicsi, rügyszerű termős virágok a levélhónaljakból növő törpehajtásokon nőnek.

Második éves, érett, sötét kékesfekete, hamvas-fényes, meghúsosodott, a fekete borsnál valamivel nagyobb szemű tobozbogyója (galbulus) a borókabogyó (Juniperi fructus); a bogyós gyümölcsök egyike. Az első évben zöld marad, és csak a második, ritkábban a harmadik évben érik be, ezért az érett és éretlen bogyók gyakorta láthatók ugyanazon a növényen. Az érett bogyó fényes feketéskék, átmérője 5–10 mm, bevonata kékes-hamvas, viaszos.

Kétlaki növény. Lassan növő, fényigényes, szárazságtűrő faj, amely meszes és mészmentes talajon egyaránt megél. Az egyes tűleveleket kettő–hét évenként hullatja le. Hazánkban május közepén virágzik.

Bár a miénknél némileg hűvösebb éghajlaton (Európa középhegységeiben, a Brit-szigeteken) érzi igazán otthon magát, hazánk legtöbb tájegységén megtalálható. Magyarországon főleg a karsztfennsíkokon (Aggteleki karszt, Bükk-fennsík) nő, a legelőkön, felhagyott gyümölcsösökben a galagonyával és a kökénnyel együtt jelenik meg. Előfordul az Alföldon is, aminek ez az egyetlen, őshonos fenyőféléje. Védett, jégkorszaki reliktumnak tekintett állománya nő a Duna-Tisza közén, ahol ez az ún. ősborókás (borókás-nyáras, Junipero-Populetum) a Kiskunsági Nemzeti Park egyik büszkesége. Maga a közönséges boróka nem védett növény, de ez a növénytársulása veszélyeztetett és védendő fás társulás.

Pionír fajként megjelenik minden, kissé rontott termőhelyen (legelőkön, cserjésekben, erdőirtásokon).