A múlt század harmincas éveiben egy amerikai kutató, Aaran, Paraguay ismeretlen vidékeit kutatta. Hosszabb ideig kalandozott erdőn-sivatagon keresztül, míg végre egy síksághoz ért. Rajta kb. négy mérföldnyi területen csodálatos város tűnt fel előtte. A város tornyos épületekből állott, melyek oly sűrűn épültek, hogy nem maradt közöttük 3–4 m-nél nagyobb távolság. Mindegyiknek bejáratánál Aaran katonai őrszemeket pillantott meg. Az idegen láttára ezek nyugtalankodni kezdtek, s az épület folyosóin letűntek. A katonák és munkások nem voltak egyebek, mint a termeszek, a fehér hangyák, amelyekről olyan csodás történeteket hallunk trópusi utazók feljegyzéseiből.

A Termes szó a görög terma szóból ered, mely véget jelent. Átvitt értelemben végzetet. A termeszek csakugyan végzetessé válhatnak pusztításukkal s ezek révén ismerték azokat már a régiek is. Már Linné mondja: Termes Indiae calamitas summa, s Froggatt hozzáteszi, hogy nincs a föld meleg és trópusi vidékein még egy olyan rovarcsalád, melynek tagjai olyan szakadatlan háborút viselnek az emberi alkotások ellen.

1840-ben egy rabszolgahajó Jamestownba behurcolt néhány termeszt, mely annyira elszaporodott, hogy a város egy részét elpusztította. Egy spanyol hadihajót is termeszek pusztítottak el 1879-ben. 1814-ben a kalkuttai kormányzó palotája hirtelen összedőlt. Az épületet megvizsgálták, s kiderült, hogy a hatalmas faalkotmányt a termeszek milliói rágták össze. Egy angol hajó, az Albion is erre a sorsra jutott. A termeszek különösen a faalkotmányokat támadják, s a fának legnagyobb ellenségei. A trópusi házak mennyezetét, bútorzatát tehát állandóan veszély fenyegeti, anélkül azonban, hogy ezt idejekorán észrevennék. Mert az óvatos állatok belülről kifelé rágnak, s a tárgyaknak külső felületét az utolsó pillanatig épségben hagyják. Persze, ha egy ilyen tárgyhoz valaki hozzányúl, mint a hamu, úgy esik az össze.

Szent Ilona szigetén két rendőr egy hatalmas fa tövében beszélgettek. Egyikük nekitámaszkodott a fatörzsnek s a következő pillanatban a faóriás apró darabokban omlott össze és maga alá temette őket. Queenslandban – írja Maeterlinck –, egy majoros a mezőn felejtette éjjel a talyigáját. Másnapra annak csak a vasalkatrészeit találta meg. Gyakran megesett, hogy valaki nyugodtan ült le székére s az szétesett, mint a hamu. Smeathmann angol kutató testéről a termiták álmában lerágták az inget, s majdnem így járt Barth is. Arról pedig nem szólunk, hogy a trópusokon ezek a kellemetlen vendégek befészkelődnek az élelmiszeres boltokba s ott mindent elpusztítanak a föld színéről. Megtörtént, hogy a konzervdobozok bádogját is kikezdték. Eleinte hiába rágták, aztán benyálazták. A bádog megrozsdásodott, úgy hogy abba már könnyen fúrhattak lyukat. Mindenesetre legnagyobb pusztításokat a trópusokon visznek véghez, s Kongóban több helyen a mérnökök költségeikbe már előre felszámítják a termeszek elleni óvóintézkedéseiket, ami negyvenszázalékos drágítást jelent.

Minálunk, Európában a termeszek igényeiket meglehetősen redukálták. Az itt élő fajok kevésbé kártékonyak, igaz, hogy ők is a fa belsejében élnek. De ez elárulja eredeti ősrégi életmódjukat. A termeszek évezredekig éltek így s csak akkor, amikor nagy elszaporodásukkal bizonyos munkamegosztás vált szükségessé, hagyták el közülük egyesek a fa birodalmát, s a steppékbe, a szavannákba vonultak s ott ütötték fel véglegesen tanyájukat. Ezek közé tartoznak azok a fajok, melyeknek építményeit az emberi ész is megcsodálja, s melyeknek társadalmi életét párhuzamba állítják az emberi társadalommal. Kétségtelen, hogy a természetben ez is fokozatosan, átmenetek közepette ment végbe. A legtökéletesebb, legcsodálatosabb tornyokat, dombokat többnyire azok a fajok építik, melyeknek társadalmi berendezései is a legtökéletesebbek.

Ám nézzük a termeszek további munkáját. Igen sok termesz a fák törzsét keresi fel, ezekben járatokat készít, melyek sokszor a gyökerekig nyúlnak. Az Eutermesek és a Termes arborum a faágak közé építi gömbölyű fészkét, s azt jól odaerősíti, úgyhogy ellentáll az idők viszontagságainak. Ezek a fészkek az ú. n. négerfejek. Az építkezés további fokozatait az óriási kúpok sárkupacok képviselik, vagy a cseppkőalakú építmények. Nem túlságosan magasak, s ő reájuk már csak a piramisok, gúlák következnek, s ezeket legnagyobb számmal Ausztráliából, különösen a Cap York környékéről ismerjük. Ha ezeket arányba állítjuk az állat nagyságával és emberi méretekre átvisszük, akkor az embernek legalább 6–700 m magas házakat kellene építeni. A legnagyobb építményeket Ausztráliából, a legszélesebbeket és legterjedelmesebbeket Belga-Kongóból ismerjük. Maeterlinck írja, hogy Monponóban egy dombhoz hasonló termesztelep tetejére épített sírbolt feltűnően emelkedik ki környezetéből.

Alkotóiknak sajátságos érzékük van ahhoz, hogy milyen irányban építsék meg tornyaikat. Általános tapasztalat szerint szélesebb felületükkel nyugat-keleti irányba történik ez, s ezzel elérik azt, hogy ez a nagyobbik felület meg legyen védve a déli nap melegétől. Ezek a természetes Kompass-tornyok, mert a járókelőt is tájékoztatják.

Alakra nézve a termeszek építményei változók. Lakói azokat egyre változtatják, javítják. A Kompass-termeszek lakhelyei, égbenyúló, hegyes tornyai, burjánzó csúcsai, ívbehajló oldaltámasztékai, sokszoros erődítései egymásra halmozott cementrétegei olyanok, mint egy évszázadok alatt összeroncsolt katedrális, Doré képzeletében született rombadőlt kastély, vagy egy olyan kísérteties vár fantasztikus képe, amilyet Viktor Hugo festett – mondja Maeterlinck. Külső falazata ezeknek a tornyoknak 30–40 cm vastag. Megemésztett növényi részekből, bélsárból és nyálból van összetákolva. Ennek különösen éhinség idején van jelentősége, mert, ha nincs táplálék, akkor – mintha csak valami tündérmesét mondanánk most el – a lakosság a ház falát fogyasztja el. A falak rendszerint oly kemények, hogy egy teherkocsit is elbirnának. Escherich csákánnyal nyitott fel egy ilyen bolyt. A nagyobbakat rendszerint felrobbantják, ha útban vannak. Ha az építményt sérülés éri, az állatok tüstént nekilátnak a javítás munkájához. Amikor Bugnion az alagút falát 1 cm hosszúságban lekaparta, először egy tucat katona jelent meg a nyíláson. Néhány lépést tettek fel és alá, aztán körbe álltak, homloknyúlványukat kifelé tartották, támadásra készen az esetleges ellenséggel szemben. Félórán át figyelte, amint az egyik termesz megszemlélte a rést, megfordult, elhelyezte a sárga cseppet, mire aztán a másik letette a szájában hozott homokszemet. Így ment végre a restaurálás munkája, de ugyanúgy maga az építés is, mely lassú munka, úgy hogy egy nagyobb termes-építményt nyilván igen réginek kell tartanunk.

A megnyitott termeszboly csak úgy hemzseg a sok állattól. Számuk rendkívül változó. Néhány ezertől 1 millióig terjed. Bugnion megfigyelt egy, a régi otthonából távozó termeszsereget, s kb. 300.000 egyént számlált benne.

A termeszépítmény keresztmetszete fogalmat nyújt berendezéséről. Egy felső szellőztetőnyílásból – erre már azért is szükség van, hogy elegendő levegő jusson az építmény belsejébe, máskülönben a képződő bomlástermékektől megfulladna az egész termesznépség – megszámlálhatatlan sok csatorna visz a középső nagy kamrákba, melyek nagyobb számmal vannak jelen. Legelső közülök a költőüreg; Smeathman gyermekszobának nevezi. Megszámlálhatatlan sok bábbal van ez tele, s úgylátszik, a hőmérsék itt legnagyobb: eléri a 30°-ot. Savage megnyitott egy ilyen kamrát, s a kitóduló meleg levegő elhomályosította a szemüvegét. A költőüregből a királykamrához jutunk. Alatta már számtalan sok kisebb-nagyobb fülke foglal helyet, melyek mindegyikének megvan a rendeltetése. Legtöbbjük törmelékkel van teli, azonkívül apróra rágott fűvel, melyen gombákat tenyésztenek. A legfelső emeletek is erre szolgálnak, de vannak olyan fülkék is közöttük, melyek a nap melegének különösen erősen kitéve, az elhullott állatok megőrzésére szolgálnak, melyek azután itt jóformán megaszalódnak.

Ezután áttérhetünk e titokzatos sötétkamrák lakosságára. Erről kiderült, hogy egyféle petéből származó 11–15-féle egyénből tevődik össze. A hímek Maeterlinck szerint a lenézett, dologtalan, semmittevő hercegek szerepét viszik. Szemük nagy, de agyvelejük kicsi, a mellett nincs semmiféle fegyverük. Egyetlenegy feladatuk, hogy párosodjanak, de ennek elvégeztével többnyire elpusztulnak. A munkások hímekből és nőstényekből egyaránt kikerülnek. Állandóan sürögnek-forognak a folyosókon, kamrákban egyaránt. A legnehezebb munkát ők végzik. Mindenekelőtt ők a boly építői, ők szerzik be a hozzávaló növényi anyagot. De annak tisztántartásáról is ők gondoskodnak. Táplálékuk is növényi részekből áll. Ezeket azonban először ízletesen elkészítik, s csak aztán fogyasztják el. S ezt a munkájukat az e célra berendezett gombatelepeken végzik. Ezek nagyobbára a költőüregekben vannak elhelyezve. Itt szivacsos tömegeket találunk, melyek friss állapotban igen puhák, később megkeményednek. Nem egyebek, mint gombák, melyekről később még szó lesz. Egyelőre csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a magasabb termeszkultúrák jele, mert vannak termeszek, melyek beérik különféle zúzmókkal és egyéb növényi anyagokkal, s ezek gombákat nem tenyésztenek.

De a munkások feladata még ezzel sem merült ki. Rájuk vár még a legnehezebb munka: a fiatal nemzedék felnevelése. A fiatal termiták kezdetben mind egyformák. A dolgozók a fiatalokból tetszésük szerint nevelnek olyan kasztot, amilyet akarnak; s ez természetesen nemcsak a táplálék mennyiségétől, de minőségétől is függ. Kiderült, hogy azokból az egyénekből, melyeket növényi koszton tápláltak, erőteljes katonák fejlődnek, ezek azonban szaporodnak, míg a szárnyas kasztot saját nyájukkal nevelik fel. S megjegyezhetjük azt is, hogy miközben a dolgozók a fiatal nemzedékeket felnevelik, arra is ügyelnek, hogy valamelyik kaszt ne kerüljön túlsúlyba. Sikerült megállapítani, hogy a dolgozók száma mindig nagyobb, mint a katonáké.

A termeszek fészkeiben igen sok idegen rovart találtak, főleg bogarat. (Termitoxenia stb.) Sokáig nem tudták, hogy honnan kerültek ide, s egyesek idetévedett jövevényeknek tartották. Ma már tudjuk, hogy a sok idegen rovar csupa vendég, akiket a termeszek szívesen látnak asztaluknál. Azonban a vendégeknek kötelességeik is vannak. Ők az ellátás fejében kellemes nedveket szolgáltatnak, melyeket a házigazdák szívesen felnyalnak. Ha a vendégek már nem szolgáltatnak ilyen nedveket, akkor nem számíthatnak többé a termeszek barátságára.

Nézzük most ezekután a katonák munkáját. Ezekből is vannak hím és női egyének, vannak tehát amazonok. Legtöbbjük vak és valamennyi szárnyatlan. A mellett nemi képességüket is elvesztették. Külsejük egyenesen bizarr. Óriási fej és aránylag kicsiny test! S a fej még hozzá óriási állkapcsokat is visel és sokszor tüskébe kihúzott (Nasuti). Csak odahaza veheti hasznát fegyvereinek, mert azokkal eltorlaszolhatja a kijáratot. De az állkapcsok veszélyes fegyverek is. Escherich belenyúlt a T. bellicocus fészkébe és a következő pillanatban vérző sebeket ejtettek kezén a katonák állkapcsai. Veszély esetén a katonák fejüket a földhöz veregetik, s ezzel a kopogással vészjeleket adnak le társaiknak. Ebből áll a termeszek beszéde. Érzékük különben is bámulatosan fejlett, s ez teszi lehetővé hírszolgálatukat. Kémek is vannak közöttük. Escherich egyszer megölt egy katonát, s azt társa elé dobta. Ez rögtön ott termett, egy darabig idegesen tapogatta, aztán hirtelenül eltűnt a fészek belsejében, mire egész sereg katona tódult ki. Bugnion a termeszek menetelése alkalmával figyelte meg a katonák munkáját és felvételeket készített róla. A termeszek 12–15 egyénből álló zárt sorokban a dzsungel felé tartottak. Vándorútjukra az élelemhiány késztette őket. Zárt sorokban, katonai fedezet mellett lépkedtek. A katonák időnként felmásztak valami kiemelkedő pontra s tapogatództak, hogy nincs-e veszély, s cirpelő hangokat hallattak. A menet vonulása 5–6 óráig tartott.

Igazi szerepüket azonban a katonák akkor töltik be, ha háborúskodásra kerül a sor. A termeszek ugyanis sokszor szembekerülnek a hangyákkal, amikor ezek váraikba betolakodnak. Megesik, hogy a katonák nem tudják eltorlaszolni az utat, s a hangyák ellepik az építmény belsejét. A katonák ilyenkor feláldozzák életüket, a munkások pedig hátuk mögött hamarosan befalazzák az összes nyílásokat, hogy elejét vegyék a további beözönlésnek. Természetes, hogy bizonyos számú hangya így is bekerül a várba, s a laikus ilyenkor azt hinné, hogy a termeszek és hangyák a legnagyobb megértésben élnek egymással.

S nézzük ezek után a királyi párt. Bizony be kell vallanunk, hogy elnevezésük nem találó. Egyiküknek sem adatott meg az a hatalom, amit nevük után elvárnánk. A király – mondja Maeterlinck – félénk, ijedős szegény ördög, akire valóságos teherként nehezedik hitvesének óriási teste. A mellett olyan prince consort-féle. Vézna, kicsiny, satnya, alattomos és állandóan elrejtőzik a királynő alá. Így ülnek a kamrájukban, körülvéve munkásokkal, s katonák sorával. A királynő sem irigylésreméltó. Ameddig a fajfenntartásnak eleget tesz, addig az ő élete is biztosítva van, de ha erre már nem képes, akkor a munkások minden élelmet megvonnak tőle; s miközben elpusztul éhen, helyét más királynőkkel töltik be. Az a szeretet és gyöngédség, mellyel állandóan körülveszik, amikor testét nyalogatják, csak látszólagos. A királynő ugyanis állandóan kellemes szagú folyadékot választ ki. Mihelyt ez megszűnik, akkor a falánk munkások sokszor nekiesnek, s egész darabokat tépnek ki potrohából.

Pihenést nem ismerő munkában telik el a termeszállam egyhangú, sívár élete. Van azonban az állam életében is egy nap, amikor mindenki ünnepre készül. S ez a násznap. A szaporodó egyének – valamennyien szárnyasok – elhagyják a vár belsejét s új állam alapítására készülnek. Megkezdődik a rajzás. Csodálatos látványosság ez, mondja Bates, aki az Amazon mellékén figyelte meg a termeszek nászrepülését. Az állatok valósággal sűrű felhőket alkotnak a levegőben. A nap rájuk világított, s úgy látszott, mintha milliónyi ezüsttallér úszkálna a levegőben. Némely termeszek alkonyatkor, vagy éjjel emelkednek a levegőbe, Bates szerint kora hajnalban, borult időben, vagy este, amikor nyirkos, páratelt a levegő. S ilyenkor a lámpafény is vonzza őket. Milliónyi termesz tódul az emberi lakásokba, ellepik s eloltják a lámpákat. Természetes, hogy ennek a repülésnek sok áldozata van, s másnap reggel az ottmaradt állatok a madarak, denevérek, békák áldozataivá lesznek. Mások ellenben szerencsések és ha a párok a levegőben egymásra találnak s eljárják szerelmi táncukat, akkor ez a szerelmes pár végre fáradtan rogy a földre. De az egyesülés még nem történt meg. Mindketten elvesztik szárnyukat, s a szárnyvesztett hím és nőstény most már, mint királyi pár, elindul szerelmi sétájára és aztán bevonul a kamrába. Itt töltik el az időt, amikor néhány nap mulva végre megtörténik a párosodás. Többnyire egyedül maradnak, de Haviland szerint hat királyi pár is lehet egyszerre egy kamrában. A királynő potroha nemsokára óriásira, néha 8–10 cm-re növekszik a benne rejlő sok ezer petétől. Közben teljesen tehetetlenné válik, azért is a legnagyobb gondozásra szorul. Körülötte sürögnek-forognak a munkások, tisztogatják, majd szüntelenül hordják a táplálékot, közben szájába is kapaszkodnak. De potroha végén is összegyűlik a munkásnép. Most hirtelen megjelenik egy pete. Egy dolgozó tüstént ott terem megragadja állkapcsával és kifut a tolongásból. Akkor aztán megáll és a petét szájában kissé megforgatja, tisztogatja. Utána eltűnik valamely folyosón és a gyermekszobába, a költőüregbe fut vele. Itt dől el a pete további sorsa. Így telik el a királynő élete. Escherich megjegyzi, hogy a Termes bellicocus királynője két másodpercenként rak egy petét, naponként tehát 30.000 petét, s ez így megy szakadatlanul, éjjel-nappal, télen-nyáron, körülbelül 10 esztendőn keresztül, ugyanis ilyen soká él a királynő. A petékből kikelő lárvák kezdetben valamennyien egyformák, csak később különülnek el egyes kasztokká. Táplálékuk megrágott növényi maradványok, de vannak termeszek, melyek ezzel be nem érik, s gombákat tenyésztenek. Erre saját trágyájukat használják fel. Ez az a végtelen takarékosság, mellyel más államban nem találkozunk. Minden fel lesz használva és értékesítve. Semmi sem vész kárba, nincsen semmi hulladék, sem szemét a termeszek csodálatos államában. Hogyan alakult ki a termeszek gombatenyésztő ösztöne – ha ugyan egyáltalában meg van engedve itt ösztönről beszélnünk? Cleveland azt mondja, hogy míg a termeszek földdel táplálkoztak, egyúttal fatörmelékeket is vettek fel, s ezekben már benne voltak a gombák. De Maeterlinck máskép értelmezi ezt a folyamatot. Szerinti nyilvánvaló, hogy a gombák eredetileg maguktól kezdtek tenyészni a földalatti kamráikban felhalmozódott összerágott növényi maradványokon stb. A továbbiakban tehát a termeszeken múlt, hogy felismerjék, vajjon ezek a gombák biztosabb és könnyebben emészthető tápanyagokat szolgáltatnak, mint a termőföld, s egyúttal mentesítik őket a különféle élősdiektől, melyek egyébként sok helyet is foglalnak el. Így aztán a termeszek lassanként rendszeresen kezdték tenyészteni ezeket a gombákat, s kiválogatták azokat olyképpen, hogy minden másfajta gombát kiküszöböltek. S ez meg is felel a valóságnak, mert a kutatásokból kitűnt, hogy a Volvaria eurhiza az egyetlen gomba, melyet művelnek; valamennyi többit kiselejtezték.

Ha a termeszeknek ezt a társadalmi életét végignézzük, önként is eszükbe juthat egy magasabb társadalom, mondjuk az emberi állam élete. Hiszen itt is munkamegosztással találkozunk; itt is mindegyik egyén elvégzi a maga feladatát. De kérdés, hogy helyes-e ez a hasonlat, amit e társadalom között vontunk? Mert hiszen felmerül a kérdés, hogy ki uralkodik itt, van-e csakugyan a termeszállamnak egy feje, amelytől az egész állam élete függ? A katonák meglehetősen alárendelt szerepet visznek, melyek Maeterlinck szerint roskadozva hurcolják fegyvereiket. A munkások osztoznak amazok robotmunkájában. A királyi pár is ki van téve az egész állam önkényének, magának a közösségnek, amely minden pillanatban kizárhatja őket. Szóval a termeszek államában végeredményben kizárhatja őket. Szóval a termeszek államában végeredményben mindenki rabszolga, mindenki arra az örökös sötétségre van kárhoztatva, s ami a legsajátságosabb, a legmagasabb szervezet, a legcivilizáltabb fajok azok, – mondja Maeterlinck – melyek erre a sorsra jutottak. Milyen boldog és nagyszerű a termeszekéhez képest a méhállam élete, ahol mindegyik egyén a verőfényben fürdik, virágról virágra röpködhet, élvezi annak friss illatát, mialatt a termeszek sötét kriptáikban robotolnak, küszködnek éjjel-nappal, télen-nyáron évmilliók óta a legzsarnokibb fegyelemben. A legszigorúbb szerzetesek is csak kényurak őhozzájuk mérten. Hol van tehát a létjogosultsága annak, hogy párhuzamot vonjunk a termesz- és az emberi társadalom között? Azt kérdezzük továbbá, miért nincs haladás ebben, miért nincs kivezető út ebből a szörnyű rabságból? Van-e egyetlenegy emberi társadalom, mely ilyen körülmények között fennmaradna? Azt mondhatná valaki, hogy a termeszek ösztönszerűleg cselekednek, de azt kérdezzük, lehet-e ezeket a magas képességeiket ösztönnel megmagyarázni? Maeterlinck a termeszek államát az emberi állammal hasonlítja össze. Mégpedig az emberi szervezettel, a sejtállammal. A mi sejtszövetségünk, – mondja ő – amikor eledelre, pihenésre, mozgásra, lehűlésre, szaporodásra van szükség, megcselekszi azt, ami kell; nincsen egyetlen sejt, amelynek a másik fölött, hatalma volna. Ez vonatkozik a termeszek államára is, amikor katonákra, munkásokra és fajfenntartókra van szükség. Nincs tehát más megoldás, mint az, hogy a termesztelepet egyetlen „Én”-nek tekintsük. Mi késztette őket minderre? Hová vezet az ő társadalmuk, miért nem vált tökéletesebbé, miért nem haladt bizonyos cél felé ennyi idő óta? Erre ugyanazt a választ adjuk, melyet az emberi társadalomra adtunk. Az is küzd a nélkül, hogy megteremtette volna a társadalmi ideált. A termeszek társadalma mindazonáltal sok tekintetben tökéletesebb. Erkölcseiket, – s ezeken bizonyos szabályok összességét értjük, melyek az ember tevékenységét bizonyos mértékben irányítják, korlátozzák, szabályozzák; szigorúbban tartják be, mint mi. S ennek van azután legnagyobb ereje a társadalmi rendszernek további kialakulásában. Míg minálunk az egyéni érvényesülés vágya, az elkeseredett közdelem irányítja az egyént, amott a termeszek csendes tornyaiban a kölcsönös segítség, kötelességtudás gondolatában él az állam minden egyes munkása. És ezért boldogabbak ők, mint mi. Az ember viszont megteremtette az egyén érvényesülését a tömeg felett, s ez az, amit viszont a termeszek társadalma nem tudott elérni. Tagadhatatlan azonban az, hogy az évmilliós küzdelem vezette őket a fejlődésnek ama fokára, melyen ma állanak. Maeterlinck azt mondja, hogy ezt a küzdelmet végeredményben egy hatalmas ellenféllel való szembetalálkozásnak köszönhetik. Ez az ellenfél pedig: a hangya. A hangyák ugyanakkor jelennek meg, amikor a termeszek, s azóta sem hagyják őket nyugodni. Az azokkal folytatott küzdelmek kényszerítették arra, hogy megváltoztassák életmódjukat, hogy lemondjanak a napsugárról, a szabadságról, az élet minden öröméről, hogy szűk folyosókat készítsenek a föld alatt, hogy őrszemeket tartsanak, hogy különleges módon készítsék el mindennapi kenyerüket. Az emberi lénynek ilyen küzdelemben nem volt része, s ha volna őhozzá hasonló ellenfele, kérdés, hogy hogyan venné fel ővele szemben a küzdelmet? Továbbfejlődne-e, vagy kihalna?

A termeszek világa jelenleg 1600 fajt számlál, melyek úgyszólván az egész földkerekségen mindenütt el vannak terjedve, ahol a klíma megadja életfeltételeiket, s amelyek szervezetük fejlettsége szerint 3 családra oszthatók.