A parlagi sas (Aquila heliaca) a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

Elsősorban Ázsia és Kelet-Európa füves pusztáin, sztyeppjein, ritkás erdőiben és fás mocsaraiban költ, legkeletibb előfordulása a Bajkál-tó vidékén, a legnyugatibb pedig – a sokáig alfajként kezelt ibériai sast (Aquila adalberti) leszámítva – a Balkánon és Közép-Európában (főleg Magyarországon és Szlovákiában) található. A parlagi sasok élőhelyüktől függően a Nílus völgyében, a Csendes-óceán nyugati partvidékén, Közép-Ázsiában, a Földközi-tenger keleti partvidékén és a Perzsa-öbölnél telelnek. Hazánkban középhegységeink peremén, ritkán belsejében és azoknak alfölddel érintkező füves pusztáin, mezőgazdasági területein is megtelepszik .

A parlagi sas nemének többi fajához hasonlóan sötétbarna alapszínű, bár tollazata a fején világosbarna, a vállrészen pedig két fehér folt található – ezek azonosítását is megkönnyítik. A farok töve némileg halványabb. Erős, hosszú karmú lábai és kampós csőre sárga, csőrének hegyéhez közelebbi vége szürkés.

Testhossza 72-83 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 190 – 210 centiméteres is lehet. A két nem egyforma, azonban a tojók némileg robusztusabbak, nagyobb a testtömegük. A hímek kb. 2,5 – 4 kilogrammot, míg párjaik 2,8 – 4,5 kilogrammot nyomnak.

A parlagi sas ragadozó, elsősorban különféle rágcsálókkal (elsősorban ürgék, hörcsögök, de gradáció esetén mezei pockok is), illetve olykor hüllőkkel és kisebb madarakkal táplálkozik, illetve ha alkalom adódik rá, dögöt is fogyaszt. Újabban elsősorban az ürgeállomány megcsappanása miatt a magyarországi állomány esetében előtérbe került a különféle madarak fogyasztása.

A parlagi sas a fészkelési idényben territoriális állat, egy fészket pedig több éven át is használhat, bővíthet, míg a gallyakból összerótt költőhely súlya már a több mázsát is elérheti. A fészkek fák csúcsán épülnek, építésüknek-tatarozásuknak a parlagi sas már az év első hónapjaiban nekiláthat. A költésre áprilisban kerül sor, amikor is szinte mindig két tojás kerül a fészekbe. A 43 napos költést követően a mindkét szülő által táplált fiókák 55-60 napon át maradnak a fészekben, de még kirepülés után is sokáig szüleik segítségére vannak utalva. Általában csak a legkorábban kikelt, legerősebb utód éri meg a kirepülést. A fiatal sas kb. három éves korára válik ivaréretté; ideális esetben a parlagi sas akár 50 évig is elélhet.

Magyarország és Szlovákia területén, elsősorban hegyek, hegylábak közelében fordul elő.

A mintegy 70-80 fészkelő párra becsült magyarországi költőállomány nagy része az Északi-középhegység háborítatlan vidékein – elsősorban nemzeti parkokban – és a Dunántúli-középhegység legkeletibb, Dunához közel eső részén fészkel. A állomány télen is helyben marad, és az 1980-ban meghirdetett védelmi programnak köszönhetően azóta is növekvő tendenciát mutat.

A parlagi sas fokozottan védett, eszmei értéke 1 000 000 forint. A SPEC értékelése szerint az I. kategóriába esik, ami azt jelenti, hogy a faj megmentése világméretű probléma: Európában gyakorlatilag csak a Kárpát-medence területén nő a sasok példányszáma, az összesen kb. 300 párt számláló európai állomány nagy része magyar–szlovák területen fészkel. A világállomány mindössze 2-3000 párból áll.

A Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint a parlagi sas sebezhető faj. Elsősorban élőhelyének pusztulása, mezőgazdasági művelésbe vonása és költőhelyeinek zaklatása miatt ritkult meg. A Magyar Madártani Egyesület 2005-ben a parlagi sast nevezte meg az év madarának.

A magyar nyelvben körülbelül 60, egymással nem különösebben közeli rokonságban álló fajt illeti meg a sas elnevezés. Az Aquila nembe a parlagi sas mellett az alábbi, Kárpát-medencében előforduló fajok tartoznak: békászó sas, fekete sas, pusztai sas, szirti sas.