A hódpatkány, más néven mocsári hód, az amerikai spanyolok elnevezése szerint nutria, a legnagyobb rágcsálók egyike. Törzse erőteljes, nyaka rövid és vastag, feje vaskos, hosszas és széles, arcorra tompa, feje búbja lapos. Szeme közepes nagyságú, kerek és kiülő, füle kicsiny, kerekded és szélességénél kissé hosszabb. Végtagjai rövidek és erőteljesek; lábai valamivel hosszabbak mint karjai; keze, lába 5–5 ujjú. Lábujjai jóval hosszabbak, mint kézujjai, széles úszóhártyával vannak összekötve, s hosszú, erősen görbült és hegyes karmokkal fegyverzettek, míg belső kézujjain csak lapos köröm van. Hosszú farka hengeres, pikkelyes és meglehetős sűrű, szorosan lesimuló, vastag sörtével borított. Tömött bundájának meglehetős hosszú és puha a szőrzete, amelynek alapját rövid és puha, csaknem vízhatlan gyapjúszőr alkotja, s erre borul rá a hosszabb, puha, gyönge fényű fedőszőr. Ez utóbbi határozza meg a bunda színét is, mert a gyapjúszőrt teljesen elfedi. Fogazatában a nagy, széles, kiálló, vörhenyes sárga metszőfogak a hódéira emlékeztetnek; zápfogai félig gyökeresek, s rágólapjukon mindkét felől két zománcredő látható.

A hódpatkány nagyságra nézve csaknem a vidrával vetekszik; testének hossza 40–45 cm, farkáé pedig majdnem ugyanennyi. De néha olyan öreg hímekre is bukkanhatunk, amelyek teljes hosszúsága az 1 m-t is megüti. A szőrruha színe a tövén általában szennyes sárga; hosszú fedőszőrei sötétebbek. A hát rendesen gesztenyebarnának, az alsó test pedig szürkésbarnának látszik, az orr hegye s az ajkak fehérek vagy világosszürkék. Egyes színváltozatokon sárgásszürke és világosbarna pettyezés, sőt egészen rozsdavörös bunda is látható, ami bizonnyal a nagy elterjedési körzettel dicsekedhető állat különböző vidékekről származó példányait jelzi.

E nevezetes prémes állat hazája a mérsékelt éghajlatú Dél-Amerika nagy része. A hódpatkány a Baktérítőtől délre fekvő országok majd mindegyikében általánosan ismeretes. Elterjedési köre az Atlanti-óceán partjaitól a Csendes-óceán partjaiig terjed, s ezt a magas hegység sem szakítja meg; északról délfelé pedig a 24. déli szélességi foktól a 43-ig fordul elő. Rengger szerint a tavak és folyamok, főként a csöndes vizek mellékén párosan él a hódpatkány, s olyan helyet választ ki, ahol a növényzet buja tenyészete oly tömött lepellel vonja be a vizek tükrét, hogy az állatot is megbírja. Minden pár 1 m mély és 40–60 cm széles üreget ás magának a parton, amelyben az éjt, s néha a nap egy részét tölti. A hódpatkány kitűnő úszó, az alábukásnak azonban nem mestere. A szárazon lassan mozog; mert lábai, mint Azara mondja, oly rövidek, hogy teste majdnem a földet súrolja. Ezért csakis akkor megy ki a szárazra, mikor a vízkörnyék valamely más részébe akar áttelepedni. Veszedelem esetén rögtön vízbe veti magát s alábukik.

Értelmi képességei csekélyek. Okosnak nem mondhatjuk, jóllehet ápolóját lassanként megismeri. Az öreg korukban elfogott állatok eszeveszetten marnak, s rendszerint meg sem érintik eleségüket, úgyhogy néhány napnál tovább ritkán maradnak életben. Ma a hódpatkány, minden állatkertnek állandó lakója; valamelyes vízmedencében biztosan eltartható. „A hódpatkány, írja Wood, gyors és ügyes fickó. Mulatságos viselkedésében magam is sokszor gyönyörködtem, s figyelmemet a legnagyobb mértékben le tudta kötni; amint birodalmában keresztül-kasul úszkált, e közben minden útjába eső, s neki újdonszerűnek látszó tárgyat aprólékosan megvizsgált. Mihelyt egy marok füvet vetnek a medencéjébe, azonnal megragadja kezeivel, hevesen megrázogatja, hogy a gyökereket minden közéjük ragadt földtől megszabadítsa, azután a vízhez viszi s oly ügyesen mossa meg, hogy bármely mosónőnek is becsületére válnék.”

Hangjuk panaszos, éppen nem kellemetlenül hangzó, ezzel hívogatják egymást, s minthogy egymásnak felelgetnek, gyakran hallani. Ha az állat felbőszül, vagy ha zavarják, haragos morgást vagy dörmögést hallat. Legkedveltebb eledele a fű, de a gyökereket, gumókat, leveleket és magvakat, sőt fogságában a kenyeret sem veti meg. Éppoly örömest eszi meg a húst is, például a halat, s e tekintetben tehát valóban inkább a patkányhoz s nem a hódhoz hasonlít. A füvet ügyesen legeli le; az egészben elébe vetett eleséget mancsaiba fogva viszi a szájába. A fogvatartott hódpatkány tél felé tágasabb üreget és sok mély folyosót ás, katlanját puhára béleli, s erre a célra az eleségül kapott fűből sokat behord vackába.

Mivel a hódpatkány ápolása végtelenül egyszerű, eltartása könnyű és olcsó, az állat pedig nagyon szapora, tenyésztésre minden állatkedvelőnek melegen ajánlható.

A hódpatkányt értékes bundájáért serényen vadásszák. 1923-ig évente 15–20 000 bőrt hoztak az európai piacra. E század elején évenként mintegy 1,5 millió bőr került a kereskedelembe; ebből a gyöngébb minőségűeket – mintegy egyharmadát az egész tömegnek – nemez gyártásához használták föl. A hosszú és tömött szőrűeket pedig, miután a hosszabb szőrt kitépték, festve, vagy természetes színükben prémek beszegésére használták. De a hódpatkány prémjének kelendősége csak akkor lendült föl igazán, amikor megtalálták a fedőszőrök kitépésének olyan módját, hogy nyomaik sem látszottak meg. A bőrök legnagyobb része Hamburgba kerül, mert ez a hódpatkány-prém legnagyobb piaca; egy részük azonban közvetlenül Lipcsébe is eljut. A nutriának – minden más prémes állattal ellentétben – nem hátán, hanem hasán van az értékesebb prémje, e miatt az állatot nyúzáskor nem a hasán, mint általában mindegyiket, hanem a hátán vágják föl. A legjobb prémet Patagónia szolgáltatja, jelesen a Rio-Chubut vízkörnyéke.

A hódpatkány a Gran Chaco még teljesen néptelen őserdős és mocsaras vidéken él a legnagyobb tömegben, csakhogy az innen származó prém a meleg éghajlat következtében csekélyebb értékű. Nyáron most már nem igen fogják az állatot, s Argentínában ezt egészen meg is akarják szüntetni. Mint minden prémes állat esetében, ennél is szükséges lett a védelem, s ezt legújabban szabályozták is. A prémül használható bőr darabját 5–16 pengőjével fizetik. Az állat fehér, jóízű húsát a bennszülöttek sok helyütt megeszik, egyes vidékeken azonban megvetik.

A hódpatkányt Buenos Airesben többnyire erre a célra idomított kutyákkal vadásszák, amelyek a vízbe is utána mennek és puskavégre hajtják, sőt küzdelembe is bocsátkoznak velük, jóllehet a nagy rágcsálók bátran és szívósan védekeznek. Kedvenc tartózkodási helyének sekélyebb pontjain és üregeinek bejárása előtt csapóvasakat állítanak föl. Paraguayban csak akkor lövik, ha véletlenül találkoznak vele. Az állatot nem könnyű meglepni, mert a legcsekélyebb neszre megfutamodik és elrejtőzik. Fejbelövése többnyire kárbavész, mert az állat nyomban elmerül.