A hiúzfajok elterjedési területe egykor az északi félteke szárazföldjeinek tekintélyes hányadát magába foglalta, manapság Ázsia bizonyos területein, Alaszkában, Kanadában és az USA nyugati területein, valamint Európában honos, de a legtöbb területen ritka, gyér az állománya. A Kárpát-medence területén előforduló, vadon élő hiúzok a kárpáti hiúz (Lynx lynx carpathica) alfajába tartoznak. A kárpáti hiúzok Magyarország, Románia, Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna és a balkáni országok erdőségeiben élnek.

A petymegek törzse erősen megnyúlt, talpukon csupasz hosszanti csík követhető végig, mellső és hátsó lábaikon egyaránt öt ujjuk van, karmaikat vissza tudják húzni, farkuk hosszú, fülük középnagy. Végbéltájékukon kis mirigytasakuk van, aminek két különvált levezető csatornája a végbélnyílás két oldalán nyílik.

A petymegek fajait alaktanilag három típusba oszthatjuk:

• A G. tigrina típus fajainak szőre rövid, sörényük nincs, lábaik világosak és törzsükön nagy foltokat viselnek, amelyek közepe mindig világosabb.

Az óriáspanda (Ailuropoda melanoleuca), eredeti rendszertani nevén Ursus melanoleuca (fekete-fehér medve), vagy bambuszmedve a medvefélék (Ursidae) családjába tartozó emlős. Elterjedése csak maradványfoltokra korlátozódik Közép- és Dél-Kínában.

Az óriáspanda táplálékának 98%-a bambusz, bár méz, tojás, hal, jamszgyökér és egyéb is szerepel az étlapján. Könnyedén felismerhető a szemét, fülét és kerek testét körülvevő nagy fekete foltjairól. Az óriáspanda veszélyeztetett állat, mintegy 1600-3000 egyed él szabadon Kínában.

A vörös macskamedve vagy kis panda (Ailurus fulgens) a ragadozók rendjének macskamedvefélék (Ailuridae) családjába tartozó egyetlen ma élő faj.

A macskamedve név a kínai nyelvből származik, ahol az állat neve xiao xiong mao (kínai: 小熊貓, magyar népszerű átírás: hsziao hsziungmao), ami „kis medvemacskát” jelent. A „kis” jelző az óriáspandától való megkülönböztetésre szolgál (kínaiul da xiong mao, ta hsziung-mao, azaz „nagy medvemacska”). A „medvemacska”, „macskamedve” nevet az állat valószínűleg annak köszönheti, hogy medvére emlékeztető külseje mellett ugyanolyan jól mászik fára és ugyanúgy nyalogatja tisztára magát, mint a macska.

A mosómedve (Procyon lotor) egy közismert, csíkos farkú és jellegzetes banditamaszkot viselő mindenevő, amely remekül alkalmazkodott az emberek közelségéhez. Eredetileg Amerika lakója, de elvadult példányai Európa területén is életképes populációkat hoztak létre. Ami a nevét illeti, táplálékát valóban szokta tisztogatni, de a medvefélékhez nincs szorosabb köze.

A mosómedve hazája eredetileg Észak- és Közép-Amerika; Kanada, az USA és Mexikó vízközeli vidékein fordul elő, illetve bárhol, ahol emberek élnek.

Csak Ázsia középső részén, Észak-Indiában, illetve Tibetben, a Himalája hegységeiben fordul elő (erre utal a fajneve is), de látták már a tajga környékén is. Kedveli az erdős területeket, de nagyobb – akár 4–5000 m-es magasságokba is felhatol.

A kifejlett állat teste 130-190 centiméter, súlya 110-150 kilogramm. Legjellegzetesebb vonása, melyről a nevét is kapta, a mellső két végtagja felett lentről felfelé elvékonyodó fehér V alakú sáv.

A jegesmedve (Ursus maritimus, korábban Thalarctos maritimus) a ragadozók rendjébe, ezen belül a medvefélék családjába tartozó, az Északi-sarkvidéken élő emlősfaj, rendjének második legnagyobb tagja.

A jegesmedve elterjedési területe az Északi-sarkvidék jégmezőinek déli része. A legtöbb jegesmedve szinte sohasem teszi a lábát igazi szárazföldre, többségük egész életét a sarkvidék befagyott vizein, a lassan sodródó jégmezőkön tölti. Csak a párzásnál mennek stabil helyre.

A barna medve (gyakran egybeírva barnamedve; Ursus arctos) a medvefélék (Ursidae) családjának legsikeresebb faja, az egyik legnagyobb termetű szárazföldi ragadozó

Az eurázsiai kontinens mintegy felén, továbbá Alaszkában, valamint az USA és Kanada nyugati részén is megtalálhatjuk. Mexikóból és az Atlasz-hegység vidékéről (ahol két különálló alfaja élt) mára kihalt. Különböző alfajai rendkívül változatos élőhelyekhez alkalmazkodtak a félsivatagoktól a magashegységeken át a tundráig; az alfajok testfelépítése, mérete és viselkedése egyaránt jelentősen különbözik.

A foltos hiéna hajdan hatalmas területen élt, a pleisztocénban még szerte Eurázsiában előfordult. Kihalásának, kiszorulásának oka máig sem tisztázott. Ma Afrikában (főleg Kelet-Afrikában) a Szaharától délre a nyílt, füves puszták és bozótosok lakója. Akár 4000 m-ig is felhúzódik, de a sűrű trópusi esőerdőket kerüli.

Külseje a többi hiénaféléhez hasonlóan kutyaszerű. Orra megnyúlt, sárgás bundáját sötétebb, ovális foltok pettyezik.

Testtömege 0,8-1,5 kilogramm, testhossza 30-40 centiméter,farka 18-30 centméter hosszú. Szőrzete sárgás-homokszínű, hasoldalát, pofáját és fülének belső oldalát azonban fehéresszürke szőrszálak fedik. A sivatagi róka a legkisebb kutyaféle, törékeny alkatához hatalmas fülek párosulnak, amelyek a hőháztartásában játszanak fontos szerepet.

A sivatagi róka fülei sokak szerint azért nőttek nagyra, hogy az állat fülein keresztül hőt adjon le. A sivatagi róka azonban a forróság elől kotorékába húzódik, s csak éjszaka merészkedik elő.