Kifejezetten tejelő fajta, erőteljes, robosztus testalkat jellemzi. Kifejlett korban a bakok testtömege 80–90 kg, a marmagassága 80 cm feletti. Anyáknál a testtömeg 45 kg feletti, a marmagasság 60–80 cm, a törzshosszúság 65–80 cm. A szőr rövid, egyöntetűen fehér színű. A fej lehet szarvalt vagy szarvatlan, a nyakon függelékes vagy anélküli, szakállas vagy szakálltalan. A homlok széles és lapos, az orrvonal csaknem egyenes, a fülek vízszintesnél lentebb nem lóghatnak.

Az eddig tárgyalt szarvasokkal a lábalkatra nézve megegyezik a taránd, rénszarvas (Rangifer H. Sm.), viszont az agancs alakjánál fogva a következőkhöz csatlakoznak. Másrészt oly sok sajátos ismertetőjele van, hogy a rendszertani helyét nehéz kinyomozni. Még a földtörténet sem ad erről felvilágosítást. A Pleistocéntól kezdve ismeretesek, a tarándszarvasok. Abban az időben, mint annyi északi és keleti állat, nyugatra és sokkal messzebb délre jutottak el

Előfordulása 

A dél-amerikai tevefélék 4 faja közül a legismertebb. Kizárólag háziasított egyedek élnek, az emberek teherhordásra használják őket, de szőrméjük is értékes. Valószínű, hogy a guanakó volt a láma vadon élő őse. Állománya Peru déli részétől Bolívia nyugati feléig, illetve Argentína északnyugati részétől Chile északkeleti feléig terjed. A Dél-Amerikában élő lámák számát 3,7 millióra becsülik. Napjainkban a korábbi időkhöz képest kevésbé elterjedt háziállat.

A kétpúpú teve (Camelus bactrianus, régebben Camelus ferus) vagy baktrián (az ókori Baktria nevéből) egy nagyrészt háziasított közép-ázsiai teveféle. Rokonával, az eredetileg Afrikában és Arab-félszigeten elterjedt dromedárral szemben hátán két púp magasodik

Előfordulása 

A fajt vad állapotban jelenleg a kihalás fenyegeti. Mindössze négy szabad populációja ismert, ebből három Kelet-Kínában, egy pedig a kínai–mongol határvidéken él. Háziasított változatával jóval szélesebb körben találkozhatunk a Himalája vonulataitól északra.

Az egypúpú teve (Camelus dromedarius) vagy dromedár egy háziasított teveféle. Rokonával, az eredetileg Közép-Ázsiában elterjedt kétpúpú tevével szemben a hátán egy púp magasodik.

A teve háziasítása 

Az egypúpú teve eredetileg az Arab-félsziget és Dél-Ázsia sivatagainak, félsivatagainak és száraz pusztaságainak volt lakója. Háziasításának első bizonyítékai mintegy 4000 évesek, és Abu-Dzabi mellett egy szigeten bukkantak rájuk – a teve ideje azonban csak később jött el.

Származás:

Kialakulása az 1920 és 1960 közötti idõszakra tehetõ. Ez idõben fõleg angol közép nagyfehér, angol nagyfehér-, svéd- és német nagyfehér fajták behozatala és elterjesztése történt. Ezen kívül kisebb számban importáltak Lengyelországból, Szovjetúnióból, Jugoszláviából és az idõszak végén Finnországból, Hollandiából és Ausztráliából is fehér hússertéseket nemesítõ anyagként. A fajta következetes nemesítése, törzskönyvezése és ivadékteljesítmény-vizsgálata 1960-tól napjainkig töretlen.

Származás:

Dél-angliai parlagi sertések nápolyi, portugál és kínai fajtákkal való keresztezésével hozták létre. Nemesítésében az angol essex fajtát is felhasználták. Hazánkba az elsõ hússertések között már a múlt század közepén behozták.

Küllemi leírás:

A sertés bõre és szõre erõsen pigmentált. Színe fekete, kékesszürke. Körmei feketék. A fej közepesen nagy. Profilvonala mérsékelten homorú. Fülei nagyok és tõben megtörtek, az orrhátra hajlóak. A törzs hosszú, de viszonylag keskeny.

Megjelenése 

Hasított, párosujjú patával rendelkező sertés, gömbölyded, zömök testtel, rövid lábakkal, vastag bőrrel, hosszúkás, lekerekített pofával, szájában 44 foggal. Színe általában fekete, bár foltos és fehér példányok is előfordulnak. A kifejlett egyedek súlya kb. 62 kg körül van. Viszont vannak 100 sőt 120kg-os példányok is. Teste rövid. A gerinc meggörbül a lábak pedig rövidek ezért a has majdnem a földig csüng. Innen ered a nevük.

Története 

A törökök kiűzése után az egykori hódoltsági területeken rendkívül kevés sertés maradt, hiszen a törökök vallási okokból nem fogyasztottak sertéshúst. A sertéstenyésztés a Felföldre és az erdélyi területekre szorult. Ennek ellenére már 1750-ből vannak adatok, mely szerint Sopron messze földön híres sertésvásárára az Alföldről hajtottak fel állatokat. A 18. század végén főleg a dunántúli területek és Ausztria között volt jelentősebb sertéskereskedelem, amelynek fő fajtája a bakonyi sertés volt, mert ez a fajta jól bírta a hosszú utat.

Hankó Béla szerint az Árpádok korában 8 fajta sertés élt a Kárpát-medencében, amely között ott áll a sajátosan magyarnak mondható kelet-európai szalontai vörös disznó fajta; ez nem egyszer borjú nagyságú, lángvörös vagy téglavörös színű, horpadt homlokú és marakodó természetű állat.

A borzas havasszépe vagy molyhos havasszépe (Rhododendron hirsutum) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának az erikavirágúak (Ericales) rendjéhez, ezen belül a hangafélék (Ericaceae) családjához tartozó faj.

Elterjedése 

A borzas havasszépe a Középső- és a Keleti-Alpok, valamint az egykori Északnyugat-Jugoszlávia hegyvidékein honos; a Jura hegységben és a Nyugati-Kárpátokban megtelepítették.

Megjelenése 

A borzas havasszépe örökzöld, 30-100 centiméter magas, felálló vagy felemelkedő szárú cserje. Dúsan elágazik, és sűrűn egyenletesen leveles.

20-30 cm magas, heverő szárú örökzöld törpecserje.
Apró, lapos levelei tű alakúak, örvökben állók.
Virágbimbói már késő ősszel megjelennek és enyhe teleken már decemberben, vagy kora tavasszal nyílnak piros, fehér és rózsaszín virágai, de többnyire február-márciusban vannak teljes virágzásban.
Az Ericaceae családra nem jellemző módon a meszes talajon is megélnek, de a túl sok meszet nem szereti.
Lehetőleg az ültetésekor javítsuk talaját tőzeges földkeverékkel.

Az árnika a fészkesek (Asteraceae vagy Compositae) növénycsalád Arnica nemzetségébe tartozik. Rendszertani neve (Arnica montana) is elárulja, hogy Európa magasabb hegyvidékeinek növénye. Nemcsak Európában, hanem Szibériában, Ázsiában és Észak-Amerikában is honos. A hegyvidékek régóta ismert, ma már védett gyógynövénye.

A növény leírása 

Az árnika nemzetségének közel harminc faja közül csak kettő él Európa hegységeiben. Hegyvidéki réteken nő, levelei hosszúkás-lándzsásak, többnyire tompák, ülők, épélűek v.

A környező országokban több helyütt is természetvédelmi érték, mely védelemre szorul. Határainkon belül csak rokonfajai élnek. Évelő növény, függőleges, 10 cm-es vastagságot elérő gyökértörzse kb. 1 m hosszú, 3-6 cm vastag gyökérben folytatódik, mely kívül barnássárga, belül sárgás. Fejlődésének első 10-20 évében földfeletti részeit a tőlevelek képviselik. Hosszuk kb. 30 cm, kerülékesek, ép élűek, erezetük ívelt, nyelük jól látható.

Tudományos nevén Primula minima. Évelő. Szára csak 1-2 virágú. A levél csúcsa egyenesen lecsípett, hegyes fogazott. Pártája nagy, lila vagy rózsaszínű, ritkán fehér. A magas hegyeket kedveli.

Gyújtoványfű, Linaria, a tátogatok családjába tartozó növénynemzetség. Mintegy 95 faja közül 6 hazai. Közönséges, de szép gyomnövény a sárgavirágú Linaria vulgaris, a gyógyászatban is szerepel. A kékvirágú havasi Linaria alpina a sziklakertek legszebbjei közé tartozik. A kertészetben sziklakertek díszítésére a Linaria cymbalaria, Linaria pallida, Linaria hepaticifolia és Linaria aequitriloba ismert. Ágyások díszítésére a Linaria reticulata, Linaria genistifolia, Linaria bipartita stb.

Megjelenése 

A havasi kövirózsa 5-20 centiméter magas, évelő növény, eleinte gömbös, majd kiterülő, 1-5 centiméter széles levélrózsákkal. A levelek lapát alakúak, zöldek, csúcsuk gyakran barnásvörös színű, rövid hegybe futó, élükön és lapjukon sűrűn mirigyszőrösek, szélük nem pillás. A levélrózsa sok vizet tárol. A szár és a tőlevelekhez hasonló levelei mirigyes-borzas szőrűek, vörös befuttatással. A 20-30 milliméter széles virágok hármasával-tízesével végálló bogernyőben helyezkednek el, 12 szirmúak.

A havasi magcsákó (Dryas octopetala) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának a rózsavirágúak (Rosales) rendjéhez, ezen belül a rózsafélék (Rosaceae) családjához tartozó faj.

Elterjedése 

A havasi magcsákó az Alpok, a Pireneusok, a Kárpátok, az Appenninek és a Balkán-félsziget hegyvidékein él, de az északi félgömb más magashegységeiben is előfordul.

Megjelenése 

A havasi magcsákó örökzöld növény, kúszó-gyepes növekedésű, gazdagon elágazó szárú rácscserje; szárai csak 5-10 centiméter magasra emelkednek a talaj felszíne fölé, mirigyes szőrűek.

A törpehanga (Loiseleuria procumbens) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának az erikavirágúak (Ericales) rendjéhez, ezen belül a hangafélék (Ericaceae) családjához tartozó faj.

Elterjedése 

A törpehanga elterjedési területe Észak-Európa, Skandinávia és Skócia, valamint Franciaország magashegységei, a Pireneusok, az Alpok és a Kárpátok. Észak-Amerikában és Anatóliában is előfordul. Az egész arktikus övben elterjedt, főleg azokon a helyeken, amelyek télen hómentesek maradnak.

A törpehangarózsa vagy törpe havasi rózsa (Rhodothamnus chamaecistus) az erikavirágúak (Ericales) rendjébe, a hangafélék (Ericaceae) családjába tartozó növényfaj. Vadmirtusznak is nevezik. A Keleti-Alpok (Ausztria, Németország, Szlovénia, Olaszország területén) száraz, sziklás lejtőin, törmelékes hegyoldalain 500-2100 m magasságig elterjedt, lassú növekedésű cserje.

Örökzöld törpecserje, 40 cm magasra nő meg, ágai lazán elágaznak. Felálló hajtásai mirigyszőrösek.

A porcsinrózsa vagy kukacvirág (Portulaca grandiflora) a porcsinfélék (Portulacaceae) családjába tartozó egynyári növényfaj (a grandiflora specifikus név jelentése: „nagy virágú”). Argentína, Dél-Brazília és Uruguay területén őshonos.^[1][2] Zöldségnövényként és a népi gyógyászatban rokonát, a kövér porcsint (Portulaca oleracea) hasznosítják.

Mérsékelt égöv alatt kedvelt kerti növény, sziklakertekbe, virágládákba, vegyes virágágyakba is ültetik.

A huszadik század elején kitenyésztett lófajta hamar népszerű munkaállattá vált. Nevét a dél-magyarországi Muraköz városáról kapta. A fajtát úgy tenyésztették ki, hogy őshonos magyar kancákat és percheron, nóri, ardenni méneket, valamint magyar félvéreket kereszteztek.

A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején az osztrákok egy francia ménesből több fiatal lovat zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej, anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Ő lett Nonius Senior, a fajta "ősapja". 17 éven át állt tenyésztésben, ez idő alatt 368, vegyes fajtájú kancát fedezett, és született utána 79 mén és 122 kancacsikó. A kancák között voltak arab telivérek és spanyol-nápolyi származásúak is.

Története 

1841-ben egy igen eredményesen versenyző, jó örökítőképességű mén, Furioso került a mezőhegyesi ménesbe gróf Károlyi György méneséből. Furioso pej színű, nagyon szép angol telivér volt, kissé robusztusabb fajtatársainál, és magas genetikai értékkel bírt, ezért bevonták az akkor alakuló, katonai igényeknek megfelelő angol félvér kialakításába. Mezőhegyesen 10 évig fedezett, s eközben közel 180 utódot nemzett. 1852-ben érkezett North Star, szintén angol telivér, de Furiosóval ellentétben ő fekete volt.

Története 

A 18-19. században Magyarország előkelő helyet foglalt el a Monarchián belül a lótenyésztés területén. Ez volt az az idő, amikor a katonaságnak egyre több lóra volt szüksége. Ez vezetett oda, hogy 1853-ban gróf Batthyány Kázmér elkobzott kisbéri birtokán egy 300 kancából álló ménest állítottak fel. Eredetileg angol telivéreket akartak tenyészteni, de ennyi angol telivér kanca beszerzését nem tette lehetővé a Monarchia anyagi helyzete. Ezért csak néhány angol telivért szereztek be, az állomány többi részét vegyes fajtájú, de gondosan válogatott kancákkal töltötték fel.

Története 

A lipicai története 1580-ban kezdődött, amikor I. Ferdinánd német-római császár magyar és cseh király fia, II. Károly főherceg az 1572-ben alakult bécsi spanyol lovasiskola számára egy tenyésztő telepet alapított - a császársághoz tartozó Trieszt környéki köves, karszt-tetőn fekvő Lipiken (olaszul Lipizza) a mai szlovéniai Lipicán. A tenyésztő telep genetikai alapját az ott található és a középkorban nagyra becsült, de kissé nehéz testű és Spanyolországból importált lovak és a szintén helyi kemény természetű hegyi lovak adták.

Az angol telivér (angolul thoroughbred) a világ talán legelterjedtebb lófajtája, leginkább versenylóként ismert. Melegvérű fajta, gyorsaságáról és temperamentumáról ismert. Az angol méneskönyv regisztrációjában 18 600 kanca szerepel, a különböző nemzetek méneskönyveiben összességében megközelíti az egymilliót. A hazai állomány hozzávetőlegesen 800 kancát számlál, és 400 ló áll galopptréningben, vagyis versenyez.

Története 

I.

Az Arab telivér egyike a legrégebben tenyésztett és legfontosabb lófajtáknak, alapítója a világ lófajtáinak. Az angol telivér kialakulásában kiemelkedő szerepet játszott. Az Arab-félsziget a hazája, már időszámításunk előtt 2500 évvel létezett ez a fajta. 1967-ben megalakították az Arab Lovakat Tenyésztők Nemzetközi Szövetségét (WAHO-World Arabian Horse Organisation), amely szövetség alapos vizsgálatot rendelt el az arab telivért tenyésztő országok törzskönyveiben.

Az öszvér, a háziszamár (Equus asinus) és a ló (Equus caballus) reciprok keresztezéséből származó fajhibrid (basztard, interspecifikus hibrid). A keresztezésből született öszvér utód erős, szívós igénytelen haszonállat. Hegyvidéken is biztonságos járása miatt évezredek óta használják teherhordóként, igavonóként, de hátasnak is. Egy lókanca és egy szamárcsődör hibridje, a lóöszvér a ló anyára, a szamárkanca és a lócsődör hibridje, a szamáröszvér, a szamár anyára hasonlít.

Eredete 

Általában kialakult fölfogás, hogy a házi szamár a núbiai vagy afrikai vadszamár (Equus asinus africanus) háziállattá lett leszármazottja, amit vállkeresztje, valamint rendszerint csíkozatlan végtagjai is eléggé bizonyíthatnak. Ha néha van is csíkos mustrázata végtagjain – ami valóban sokkal gyakoribb jelenség, mint a lovakon –, ezt a Szomáliföldön talán a szomáli vadszamárral való vérkeveredéssel, egyébként pedig – éppúgy, mint a ló esetében – a régebbi korokban élt csíkos ősökre való visszaütéssel magyarázhatjuk.

Eredet A fajta Perzsiából (a mai Iránból) származik, de a török angórával és a brit hosszú szőrűvel való keresztezés miatt a származása tisztázatlan. Európában való megjelenése Pietro Della Valle itáliai utazóhoz köthető. Angliában az 1800-as évek végén, a Harrison Weir által lefektetett fajtastandardok alapján értékelték a perzsa macskákat, és az 1900-as évek elejére minden tenyésztői egyesület elfogadta a fajtá Megjelenés, személyiség 

A kiállításra alkalmas példányok rendkívül hosszú szőrzettel, zömök testtel, rövid lábakkal, rövid farokkal, széles fejjel, egymástól távol álló fülekkel, nagy szemekkel és rövid orral rendelkeznek.

A Sziámi macska egy kedvelt macskafajta, amely a Távol-Keletről származik. Nevüket Sziámról, a mai Thaiföldről kapták. Az első példányt Peter Simon Pallas német természettudós pillantotta meg először és írta le, 1794-es Kaszpi-tengeri expediciója során. A macskák az 1870-1880-as években kerültek Angliába. A történetírók szerint Sir Owen Gould brit nagykövet, aki V. Rama sziámi király mellett teljesített szolgálatot, figyelt fel rájuk először 1884-ben.

A macska (más néven házi macska, tudományos nevén Felis silvestris catus) egy kisebb termetű húsevő emlősállat, amely a macskafélék (Felidae) családján belül, a Felis nem Felis silvestris fajához tartozik, a vadmacska alfaja, bár a mai rendszertanban inkább kezdik külön fajként kezelni az állatot, ugyanis nagyon sok dologban eltér az őseként tekintett fajtól (ez viselkedésbeli és kinézetbeli határozó is lehet). Ügyes ragadozó, több mint 1000 faj tekinthető a zsákmányának.

A vörös róka (Vulpes vulpes) a rókák legismertebb és egyúttal a Vulpes nem legnagyobb termetű faja. A valódi kutyaformáktól külsőleg a napvilágon tojásdad alakú pupillája, lapos szembolti íve és aránylag kicsiny felső tépőfogai különböztetik meg; életmódja többnyire magányos, míg a kutyáké inkább csapatos.

Az emberek általában irtják. Mint a többi vadállatot, betegségek terjesztőjének, emellett a házi szárnyasok tolvajának tekintik. Sokan mégis kedvelik.

a menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozó ragadozó állat. A vadon élő ny. a sűrű sötét erdőségeket, a hatalmas fenyők és lombos fák alatt burjánzo sűrű aljnövényzetet, az ingoványos és mocsaras területeket, a tavak és különösen a folyók kiöntéseinek vidékeit kedveli, ez teszi lehetővé, hogy a vízben is otthonosan mozogjon. Táplálékának jelentős részét madarak, tojások, nem kifejlett madárfiókák képezik, de elfogja az egereket, a pockokat és az egyéb rágcsálókat.

A hódpatkány, más néven mocsári hód, az amerikai spanyolok elnevezése szerint nutria, a legnagyobb rágcsálók egyike. Törzse erőteljes, nyaka rövid és vastag, feje vaskos, hosszas és széles, arcorra tompa, feje búbja lapos. Szeme közepes nagyságú, kerek és kiülő, füle kicsiny, kerekded és szélességénél kissé hosszabb. Végtagjai rövidek és erőteljesek; lábai valamivel hosszabbak mint karjai; keze, lába 5–5 ujjú. Lábujjai jóval hosszabbak, mint kézujjai, széles úszóhártyával vannak összekötve, s hosszú, erősen görbült és hegyes karmokkal fegyverzettek, míg belső kézujjain csak lapos köröm van.

A tengerimalacok elképesztő házi kedvencek, de mint minden más állat esetében, az ő gonozásuk is felelősséggel jár.

A hörcsögformák alcsalád legjobban ismert faja. Vadon élő populációja végveszélyben van, de háziállatként és tudományos kísérleti alanyként népszerű és elterjedt. A felnőtt egyedek testhossza 13–18 cm, és átlagosan 2-3 évig élnek.

Az alcsalád legtöbb tagjához hasonlóan a szíriai aranyhörcsögnek nagy, tágulékony pofazacskói vannak, melyek pofájától a válláig érnek. A természetben táplálékukat járataikban halmozzák fel; az élelmet a pofazacskóikban szállítják otthonukba.

Igazi élvezet ránézni egy angol angóranyúlra: olyan, mint egy valódi szőrgombolyag. Az angol angórák rendkívül népszerű állatok, nem csupán különleges megjelenésük, hanem kedves és ragaszkodó természetük miatt is.

Fiatal fajta, a két világháború között keletkezett. Őse az igen vegyes összetételű magyar parlagi nyulak és a magyar vadas nyúl mellett a 19. század végén hazánkba került belga óriás nyúl. A magyar parlagi nyúl igen szapora volt, de nem volt megfelelő minőségű sem a húsa, sem a szőrméje. Ezt a tulajdonságát kívánták feljavítani a tenyésztők, amikor a két világháború között keresztezték a belga óriással. A gyorsabban fejlődő és nagyobb testű nyulak több húst és nagyobb méretű prémet termeltek.

A házigalamb vagy röviden galamb (Columba livia domestica) a galambfélék (Columbidae) családjába tartozó szirti galamb (Columba livia) háziasított változata. A szirti galamb hazánkban nem őshonos, de a házigalamb elvadult alakja, az ún. parlagi galamb elterjedt madár a nagyvároskban és az agrárterületeken egyaránt.

A háziasítás a régészeti leletek tanúsága szerint mintegy 4-6 ezer évvel ezelőtt ment végbe, a tyúk, a lúd és a teve háziasításával kb. egy időben.

Más elnevezés: indiai tyúk

Leírás: A tojók testtömege kifejlett korban 7 kg, a kakasoké 8–10 kg. Színeloszlása a bronzpulykáéhoz hasonló, azzal a különbséggel, hogy a bronzpulyka sötét színei a rézpulykánál a sötét rézvöröstől a fakóbb rozsdavörösig változhat. A fehér tollsávok ugyanott találhatóak. A láb rózsaszínű, a bőr fehér. A tojó valamivel világosabb árnyalatú. A szakáll - amely mindig fekete - a világosabb toll miatt jobban szembetűnő.

A magyar tyúk a Magyarország különböző vidékein őshonos parlagi tyúkok tenyésztett változata, egyike törvényileg védett baromfifajtáinknak.

Története

Közép-Európa területére valószínűleg a kelták hozták be a házityúkot. Régészeti leletek alapján megállapították, hogy a rómaiak tyúkjai nagyobb testűek voltak, mint az avarok által tartott tyúkok. A csekély számú lelet alapján feltételezik, hogy a honfoglaló magyarok valószínűleg Kelet-Európából hozták be magukkal a magyar parlagi tyúk ősi változatát.

Kelet-ázsiai madár, mely főként Mandzsúria, Dél-Kelet Szibéria, és Észak-Japán területén költ, telelni délebbre, (Indokínaba és Japán déli részére vonul. Betelepítették Észak-Amerikába. Mint európai rokona, a fürj, ez a madár is a füves területek és gabonaföldek jellemző faja.

Főként rovarokkal és más gerinctelenekkel és magvakkal táplákozik.

Fészkét a sűrű növényzetben elrejtve 7-8 tojást, a földön rakja és azt 18 nap alatt kikölti. Évente egyszer vagy kétszer költ.

A nemzetség 23 ismert fajának előfordulása eredetileg Afrikára és Madagaszkár szigetére volt korlátozva. Már ókori írók is oly híven írják le, hogy két általuk ismert fajukra elég biztonsággal ráismerhetünk. Amerika fölfedeztetése után csakhamar oda is betelepítették s ott most már elvadultan is él.

Jellemző bélyegeik: az erőteljes test, rövid szárny, közepes hosszúságú fark, nagyon hosszú felső farkfedők, sarkantyútlan, rövidujjú láb, erős csőr, többé-kevésbbé csupasz fej és nyak.

A páva (Pavo cristatus) a fácánfélék családjába tartozó madár. A páva eredetileg vadon élő madár, de sok országban megszelídítették. A pávatartás egy időigényes, de nagyon kifizetődő hobbi. Az első dolog, amire egy újdonsült pávatenyésztő igen hamar rájön, hogy ezek a csodálatos madarak könnyen idegessé vállnak.

Ezeknek a nagyszerű madaraknak nyugalomra és harmóniára van szükségük. Meglepő módon, szinte minden állatkertben láthatunk pávákat, sokban közülük a madarak szabadon sétálhatnak.

Elterjedésük

Az Uca-fajok a világ melegebb területein mindenhol megtalálhatók, a Csendes-óceán partjain éppúgy, mint az atlanti térség déli részén és a Földközi-tenger partvidékén. E nem fajai nincsenek veszélyeztetve.

Megjelenésük

Az Uca-fajok hossza maximum 3-4 centiméter, az olló hossza maximum 5 centiméter. A hím rákoknak van egy túlméretezett és feltűnő ollójuk. Udvarláskor a hímek világos színű ollójukat mutogatják a nőstényeknek, és remélik, hogy sikerül így párosodásra az odúikba csalogatniuk.

Szerkezete jellegzetes rétegrács. A hexagonális hálózatú rétegekben az atomok távolsága (1,42 Ǻ) kisebb, mint a a gyémántrácsban (1,542 Ǻ), míg két szomszédos réteg 3,35 Ǻ (10 Ǻ = 1 nm) távolságra van egymástól. A rétegsíkokat gyenge van-der-Waals-erők tartják össze.

Fejlett lapokkal határolt, kristályos alakban ritka, többnyire pikkelyes-leveles vagy vaskos, szemcsés, néha földes halmazokban jelenik meg.

A grafitban egy szénatom három másik szénatommal kapcsolódik egyszeres kovalens kötéssel.

A gyémánt a terméselemek osztályán belüli széncsoporthoz tartozó ásvány és egyben a legjelentősebb drágakő. Ezt fizikai és kémiai tulajdonságainak köszönheti, hiszen a legkeményebb természetben előforduló ásvány (a nagyon ritka wurtzit-bórnitridet és a lonsdaleitet leszámítva^[1]), átlátszósága és fénye tökéletes, fénytörése és színszórása a legmagasabb fokú. Ugyanakkor rajta kívül nincs más drágakő, amely csak egyetlen elemből állna: a gyémánt szénatomokból áll, a szén egy allotróp módosulata (vö.

Kanalas gém (Platalea leucorodia - Löffler - White Spoonbill): a nevével ellentétben az íbiszfélék családjába tartozó, Közép- és Dél-Ázsiában honos faj mintegy 80-85 cm testnagysággal.
   Leginkább gémnek néznénk. Előfordul a szenegáli tengerparton, Dél-Európában, Hollandiában, a Fertő-tavon, továbbá néhány kóborló példány Közép-Európában másutt is.
   A kifejlett kanalas gémek csőre (hosszú, kanálszerű) is kissé idegen a család többi tagjától, de hogy mégis közös tőről fakadnak, annak bizonyítására fel szokták hozni: az egyiptomi íbisszel való keresztezése eredményeként termékeny utódok jönnek létre.

  Nyári lúd (Anser anser - Ganser - Greylag Goose) v. szürke lúd: rendszertelenül, de korán érkezik hazánkba. A februári ködökben messzire hallatszik ennek a récefélék családjában, a mezei (v. szürke) ludak csoportjába tartozó madárnak a jellegzetes kiáltása.
   Izlandtól az Amurig az északi félteke mérsékelt égövének hidegebb tájain otthonos. Leginkább a mocsaras, nedves lapályokat kedveli. A tengerpartok közelében, folyótorkolatokban tanyázik.

A törpegém, más néven pocgém (Ixobrychus minutus) a gólyaalakúak rendjébe, ezen belül a gémfélék (Ardeidae) családjába tartozó kisméretű gázlómadár, Európa legkisebb gémféléje.

Előfordulása

Költőterülete Európa és Nyugat-Ázsia meleg és mérsékelt éghajlatú vidékein terül el

Megjelenése

Hossza mintegy 33-38 centiméter, szárnyfesztávolsága az 52-58 centimétert is eléri. Tömege 120-150 gramm között mozog. A törpegém egyik jellegzetessége kis mérete mellett, hogy az európai régió és a Mediterráneum egyetlen olyan gémféléje, amely nagyobb világos szárnyfolttal rendelkezik.

Előfordulása

Nyugat-Európában csak Spanyolországban és Portugáliában fordul elő, kelet felé azonban elterjedt egészen Észak-Kínáig. Síkságon és hegyvidéken egyaránt előfordul.

Megjelenése

Testhossza 90-100 centiméter, szárnyfesztávolsága 145-155 centiméter, tömege 3000 gramm. Majdnem teljesen fekete, hasa fehér, csőre, lába és szeme környéke vörös.

Életmódja

Elsősorban a vizes élőhelyek közelében elterülő erdőket kedveli. Fontos számára a háborítatlanság, az ember jelenlétét nem szereti.

A közönséges tiszafa vagy tiszafenyő (Taxus baccata) a tiszafafélék (Taxaceae) családjába, a Taxus nemzetségbe tartozó, Magyarországon védett, örökzöld növényfaj. Korábban egyszerűen tiszafának hívták, ám ahogy a nemzetség többi faja is ismertté vált, a „közönséges” előnevet kapta. Nyugat-, Közép- és Dél-Európában, Északnyugat-Afrikában, Észak-Iránban és Délnyugat-Ázsiában honos.^[1] Magyarországon is őshonos, középhegységi faj; megtalálható például: Bükk – Ómassa, Lillafüred; Bakony – Szentgál, Herend, Bakonybél területén, és még sok helyütt diszperz jelleggel.

A közönséges boróka (Juniperus communis) a ciprusfélék családjába tartozó örökzöld növényfaj. Fűszer- és gyógynövény. Népies neve: apró fenyő, borostyántüske, borosán, borovicska, fenyőtüske, borsikafenyő, borsfenyő, fenyőmag, gyalogfenyő, törpeboróka, töviskés fenyő, borókafenyő, gúzsfenyő, pattanófenyő, komkék.

Cirkumpoláris faj, tehát az északi féltekén az Óvilágban és Észak-Amerikában is közönséges; az északi féltékén valószínűleg ez a legelterjedtebb ciprusféle.

Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékén (egy kb. 50 km-es parti zónában Oregon déli részén és Kaliforniában), valamint Kelet-Ázsiában őshonos. A mérsékelt égöv nedvesebb éghajlatú részein mindenfelé ültetik; Madeirán leginkább 600–1300 m között, a babérlombú erdők helyén, kertekben és utak mentén egyaránt.

Mintegy 50 m magasra növő, keskeny fa; koronája kúp alakú. Vörösesbarna kérge hosszanti rostokban felrepedezik. Ágacskái lapítottak. Lapos hajtásai vízszintesen sűrűn elágaznak.

Pinus sylvestris
magyar nevén: Erdeifenyő, Európai erdeifenyő
angol nevén: Scots Pine
német nevén: Gemeine Kiefer

Származás: Változatos, nagy elterjedési területű faj. A Kárpát-medence lomberdőövében sovány talajra (Pinus sylvestris var. pannonica – Fenyőfő, Vendvidék), szirtekre (Pinus sylvestris var. carpathica, pl. Békás-soros, Szádelői-völgy), valamint lápokra (Pinus sylvestris var. turfosa – Nagymohos vagy Kukojszás a székelyföldi Szent Anna-tónál) szorul; sík- és dombvidéki állományai egy hűvösebb kor maradványainak tekinthetők.

A keleti tuja vagy életfa (Platycladus orientalis, korábban Biota orientalis és Thuja orientalis) a ciprusfélék (Cupressaceae) családjába tartozó, kelet-ázsiai növényfaj (innen a keleti tuja elnevezés), a Platycladus nemzetség egyetlen képviselője. Kína, Japán és Korea területén alkot erdőségeket.

Jellemzése

Kisméretű fa vagy cserje, (magassága max. 5-8 méter), vastag ágrendszerű, szabályos ovális koronájú fa, kérge vörösesbarna, szalagosan leváló. Hajtásai szabályosan függőlegesen állnak, mindkét oldalon matt kékeszöldek, a lappikkelyek hátán barázda fut végig.

Thuja plicata
magyar nevén: Óriás tuja, Óriás életfa
angol nevén: Giant arborvitae, Western Red Cedar
német nevén: Riesen-Lebensbaum

Származás: Az észak-amerikai „óriásfák erdeinek’ egyik alkotója, mely Alaszka partjaitól É – Kaliforniáig, a sziklás-hegységi középágon pedig Brit Columbiától Idaho államig, a tengerszinttől 2000 m-ig terjed. Az óceán közelében Szitka-luchoz (Picea sitchensis), Parti jegenyefenyőhöz (Abies grandis) és duglászfenyőkhöz (Pseudotsuga menziesii) társulva, vörösbarna, szalagos kérgével az erdei látkép meghatározó eleme.