A levélcsillagnak a broméliafélékre jellemző levélrózsája van, amelyet hosszú, szívós kinézetű, hullámos és fogazott élű levelek alkotnak, amit ezüstös viaszréteg fed. Lassan fejlődő növény, sekélyen gyökerező, erőteljes gyökerekkel. A legnépszerűbb fajoknak és fajtáknak színes leveleik vannak.
• A tenyészidőszakban a föld legyen nedves, de kerüljük a túlöntözést, ez ugyanis a levélrózsa rothadását okozhatja.
• A nedves környezet nélkülözhetetlen.

Korall virágot már mindenki ismeri, de vajon tudja mi a titka ennek a kis növények? Korall virág ma már minden virágboltban és kertészetben kapható, és az ára is kedvező. Van, aki több cseréppel is vásárol, de van, aki nem is sejti milyen kis csodát tart a kezében. Tudta ön hogy a korall virág egész évben virágzik? Talán már halotta ezt másoktól, de önnél még sem marad meg? Pedig a korall virág ezernyi apró színes virággal örvendeztet meg minket télen és nyáron is.

A lepkeorchidea(Phalenopsis) hazánkban is egyre jobban elterjedt és ismert, de még mindig egy misztikus és különleges növény, amely igen hosszú ideig virágzik. Sokan félnek a tartásától, mert nem ismerik ezt a növényt.

Az orchideák gondozását és nevelését nem csak a vásárlók, de sokszor még a virágosok is alig ismerik. Ha megkérdezünk öt virágost, vagy öt szomszédot biztos, hogy legalább háromféle gondozási tanácsot kapunk. Most megpróbáljuk összefoglalni, mi az igénye ennek a különleges egzotikus virágnak.

A fagyra érzékeny és a télálló pozsgás növények egyedi látványt nyújtanak. A növény gondozásának egyszerűsége és a jobb térkihasználás ihlette e bájos függő kosárka megalkotását. Azonban a felfüggesztett virágtartók sokkal jobban ki vannak téve a nyár viszontagságainak, például a magas hőmérsékletnek és a szárító szélnek, mint hagyományosan elhelyezett társaik. Ezért a kosárba pozsgás növényeket ültessünk.

A gardénia, a kényes virág

A gardénia (Gardenia jasminoides) a kora tavaszi hetek mutatós idénynövénye. A Rubiaceae család tagja, Kínából és Japánból származik, ahol 60-180 centiméter magas, széles örökzöld cserjeként él. Szabadföldön fagypont alatt elpusztul. Sötétzöld, fénylő levelei között jázminillatú, krémfehér, viaszos virágok nyílnak. Fajtától függően lehetnek egyszerűek vagy teltek.

A gardéniát nálunk szobanövényként árusítják.

Általános leírás

Egyszikű, egylaki évelő növény.

Előfordulása trópusi éghajlatú területeken jellemző. Őshazája Afrika.

Levelei egyszerűek, lándzsásak, tőrózsában állók. A levelek csúcsa hegyes. A levélnyél nincs. A levelek erezete párhuzamos.

Virágzata fürtös. Virága sárga vagy piros.

A homokos, tápanyagban szegény talajt kedveli. Gyengén öntözzük, 2-3 naponta. Elviseli a szárazságot.

Az árnyékarália az árnyéklevélféleségek közül a leggyakoribb, termetes növény. Tudományos nevét Polyscias balfourianáról P. scutellariára változtatták. E név előtagja is arról árulkodik, hogy fajtatársaival együtt ő is nagy kedvelője az árnyékos helyeknek; a "poly" görögül sokat, a "scias" pedig árnyékot jelent. Rokonaihoz hasonlóan levelei szárnyaltságuktól és sűrű széli bemetszettségüktől páfrányszerűen filigránok. Velük együtt a trópusi Ázsiában, Polinéziában honos.

Mint annyi más szobanövényünk, a pettyeslevél (Hypoestes phyllostachia) is Madagaszkár szigetéről származik, ahol állandóan meleg és párás az idő. Ahhoz tehát, hogy a lakásban is szépen fejlődjék, hasonló környezetet kell számára teremteni.

A pettyeslevél kúszó növekedésű, örökzöld évelő bokor, lehet azonban egyéves növényként is tartani, és a következő év tavaszán dugványgyökereztetéssel új növényt nevelni.

A bokor igazi dísze a foltos levélzet.

Chlorophytum comosum
Csokrosinda, zöldike

Ezek a növények annyira egyszerűen tarthatók, hogy sokan egyféle lenézéssel kezelik őket - méltatlanul, hiszen legérdekesebb és leghálásabb szobanövényeink közé tartoznak. A keskeny leveleket hosszanti zöld-fehér csíkok tarkítják. A fehér virágok nyáron, hosszú, merev hajtásokon fejlődnek, és amikor elvirágoznak, a hajtáscsúcsokon levélsarjak jelennek meg. A cserepet emelvényre, ablakpárkányra helyezve vagy felfüggesztve az indák szabadon fejlődhetnek.

Szinte egész évben virágzik, gondozása egyszerű, így kezdő kertészek is gondozhatják a gyönyörű fehér virágú vitorlavirágot.

Ismét egy szobanövény (spathiphyllum wallisi), amely a trópusi őserdők mélyéről származik. Mégis egy igénytelen ám nagyon dekoratív szobanövény, amely bármilyen otthonban könnyedén nevelhető és akár egész évben virágzásra bírható.

A vitorlavirág lándzsa alakú leveleivel melyek fényes zöld színben tündökölnek már önmagában is mutatós szobanövényé válik.

A ciklámen (Cyclamen) a kankalinfélék (Primulaceae), egyes szerzők szerint^[1] a szerecsenpuszpáng-félék (Myrsinaceae) családjába tartozó nemzetség. Neve az ógörög cyclos (kerek) szóból ered, népies nevei (kanrépa, disznórépa) arra utalnak, hogy egykor a makkoltatott kondák fontos tápláléka volt. A nemzetség 23 faja főleg Európa mediterrán részein, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában elterjedt. Szép és illatos virágaikért gyakran tartják szobanövényként a szobaciklámen (C.

A Földközi-tenger térségéből származik. Az évelő, hagymás növény virágai többféle színűek és tölcséralakúak. A hó és a hideg ellenére a kis virágok az első tavaszi napsugarak hatására hamarosan előbújnak. Némelyik krókuszfaj azonban csak ősszel virágzik. A vadon élő krókuszok intenzíven illatoznak.
A napos helyet szereti, épp úgy ültethető a gyep közepében mint virágágyásba vagy fák, bokrok alá.

A tavaszi krókuszok hagymáit szeptemberben ültessük el, az ősszel nyílókét pedig julius-augusztusban.

1933 táján a Viburnum fragrans és grandiflorum keresztezésével állították elő.
Az egyik legszebb téli díszt adó nagy termetű díszcserje.
Magassága 2-3 méter.
Lándzsás vagy tojásdad alakú levelein az erek mélyen a levéllemezbe süllyedtek.
Illatos virágja bimbóban sötétrózsaszín, kinyílva világosrózsaszínűek, 5-7 cm nagyságúak.
Virágai a csupasz ágakon tél végén nyílni kezd.
Üde, tápdús talajokat, napos fekvést szeretik.
Télvégi virágzása miatt értékes és nagyon kedvelt cserje.

A hunyor (Helleborus) a boglárkafélék (Ranunculaceae) rendjébe tartozó nemzetség 25 - 30 ismert fajjal. Elterjedése: Dél-Európa (főként a Balkán-félsziget), Közép-Európa, Törökország, Kaukázus; egy faj (H. thibetanus) Kína nyugati részén honos. Magyarországon három faja őshonos (kisvirágú hunyor, pirosló hunyor, illatos hunyor), mindhárom védett.

Alacsony vagy középmagas, kora tavasszal (olykor már télen) virágzó szárazföldi évelők. Leveleik tenyeresen összetettek, a tőlevelek ölbefogottak.

A legtöbb faj kis termetű, örökzöld vagy lombhullató cserje; némelyik kisebb fává cseperedik.

Osztatlan levelei szórtan állnak.

Kétivarú, fehér, sárga vagy vörös virágai a hajtások oldalán vagy csúcsán nyílnak; rajtuk a színes vacok henger- vagy tölcséralakú, sziromszerű képletté nyúlik meg, és ennek tetején nyílnak a szintén sziromszerű csészelevelek. Valódi sziromleveleik nincsenek. Virágzatuk fejecske vagy rövid fürt. Több faj virága különösen illatos.

A nyári tőzike (Leucojum aestivum) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának a spárgavirágúak (Asparagales) rendjéhez, ezen belül az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjához tartozó faj. A tavaszi tőzikénél (Leucojum vernum) nagyobb termetű.

A nyári tőzike elterjedési területe Dél-és Délkelet-Európában nedves réteken, de Közép-Európában csak meghonosodva él, többek között az Északi-Vogézekben, a Fekete-erdő déli részén és Közép-Németországban. Magyarországon főleg a Dunántúlon (Vas, Csurgó,Zala,Zselic,Somogy, Baranya), illetve az Alföld egyes részein ( Duna-és Tisza vidéke, Rába-, Kőrös-, Maros-, és Dráva-völgyek, Mezőföld, Dabas, Bátorliget)

A nyári tőzike 35-60 cm magas, többnyire csoportosan tenyésző hagymás évelő növény.

A tavaszi tőzike (Leucojum vernum) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának a spárgavirágúak (Asparagales) rendjéhez, ezen belül az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjához tartozó faj. A nyári tőzikénél (L. aestivum) kisebb termetű.

A tavaszi tőzike elterjedési területe Közép-Európában van, a Magas-Alpok kivételével. Délen Olaszország középső részéig lehet megtalálni.

• L. vernum var. carpathicum: a faj életterének keleti részén található, kissé nagyobb változat, a lepelleveleken sárgás foltokkal zöld helyett
• L.

A hóvirág (Galanthus) az amarilliszfélék talán legismertebb növénynemzetsége. 16 fajuk él, melyek a Balkántól a Kaszpi-tóig találhatók meg. Közülük a legkülönlegesebb faj Görögországban él s októberben virágzik. Magyarországon három faj fordul elő, a kertekben ültetett pompás és redőslevelű hóvirág, valamint az őshonos kikeleti hóvirág.

Pompás hóvirág (G. elwesii)

Pompás hóvirág virága közelről (G. elwesii)

A pompás hóvirág (Galanthus elwesii) Dél-Ukrajnában, Kis-Ázsiában és a Balkánon őshonos.

Hűvös páradús erdőkben, lombos fák törzsén és ágain, esetleg cserjéken, de leginkább tölgyfákon élő zuzmó.

Felszíne felegyenesedő, bokros, puha szürkészöld, fonákja szennyesfehér elágazó, hasadozott. Lemezei 4-8 centiméter hosszúak.

Drogja (Lichen quercus) lichenol everniasav-metilészter tartalmú illóolajat, orcint és szénhidrátot tartalmaz.

Teaként légzőszervi megbetegedések ellen használják.

Az ágyi poloska feltehetőleg a Közel-Keletről származik. Melegebb éghajlatú vidékeken gyakrabban előfordul, de lakott területeken szinte az egész világon jelen van.

Az ágyi poloska hossza 5-7 milliméter. A kifejlett ágyi poloska barna színű, testét finom szőrök borítják. A hím és a nőstény külsőre hasonló, a nőstény kissé nagyobb. Táplálkozás előtt teste lapos, korongszerű. Miután átszúrta a bőrt, és jóllakott vérrel, teste kitágul.

A gila vagy viperagyík (Heloderma suspectum) a hüllők (Reptilia) osztályának a pikkelyes hüllők (Squamata) rendjéhez, ezen belül a gyíkok (Sauria vagy Lacertilia) alrendjéhez, a varánuszalakúak (Varanoidea vagy Platynota) alrendágához és a mérgesgyíkfélék (Helodermatidae) családjához tartozó faj.

A gila északnyugat-Mexikó, az Amerikai Egyesült Államok délnyugati része, főleg Arizona, Délkelet-Nevada és Utah állam délnyugati területén honos.

Ezek az őskori hüllőkre emlékeztető, bizarr külsejű gyíkok az elmúlt évek során kerültek a hazai kisállat kereskedések kínálatába. Megfelelő körülmények között hosszú életű, könnyen szaporítható állatok.

A Cordylus tropidosternum a tobzosfarkú gyíkok (Cordylinae) családjának tagja. Ennek a családnak mintegy 65 faját különböztetjük meg. Jellemzőjük a testük felső részét borító, feltűnő, tüskeszerű képződmények, melyek tulajdonképpen erős élben, vagy hegyes csúcsban végződő pikkelyek.

A galléros gyík más néven King galléros gyíkja vagy galléros agáma (Chlamydosaurus kingii) a hüllők (Reptilia) osztályának a pikkelyes hüllők (Squamata) rendjéhez, ezen belül a gyíkok (Sauria vagy Lacertilia) alrendjéhez, a leguánalakúak (Iguania) alrendágához és az agámafélék (Agamidae) családjához tartozó Chlamydosaurus nem egyetlen faja.

Észak- és Északnyugat-Ausztráliában, valamint Indonézia és Pápua Új-Guinea területén honos. Nem fenyegeti a kipusztulás veszélye.

Nyugat- és Közép-Európa jellegzetes, de Dél-Európában és Észak-Afrikában is megtalálható. Hazánkban főleg a Duna–Tisza közének déli részén időnként tömegesen fordul elő.

A hím fényesen, aranyosan csillogó barna szárnyán sötétebb barna a minta. A nőstény rendszerint egyszerű agyagsárga vagy barna. Szárnyának fesztávolsága 17–22 mm. A rendkívül fürge hernyó teste zöld, a hasa sárga, a feje fényes fekete.

Eredetileg palearktikus faj volt, de az évszázadok alatt mindenfelé széthurcolták, és ma már szinte az egész világon előfordul. Amerikába mintegy kétszáz éve vitték be, de azóta megtelepedett Afrikában, Ausztráliában, Japánban és a csendes-óceáni alma- és körtetermesztő területeken is. Rendkívül tűrőképes; síkságokon hegy vidéken egyaránt előfordul: Iránban 1900, Beludzsisztánban 1850 m magasra hatol fel. Magyarországon őshonos.

Eredetileg eurázsiai faj, de (valószínűleg a cirokfélékkel) – a huszadik század elején áthurcolták Észak-Amerikába is. Nem tudjuk biztosan, hogy mikor találkozott először a kukoricával, de azóta robbanásszerűen terjed: megtelepedett már a Távol-Keleten, Észak-Afrika keleti részén és a közép-amerikai szigeteken (Antillák stb.) is. Nagy-Britannia és Észak-Európa kivételével egész Európában elterjedt, de nagyobb károkat csak Dél- és Délkelet-Európában okoz.

Nagy-Britannia kivételével egész Európában előfordul, főleg a melegebb vidékeken. Nyugat-Ázsiában és Kis-Ázsiában is honos, az USA-ba és Kanadába úgy hurcolták be. Egész Magyarországon megtalálni, de főleg az ország déli részén gyakori.

Szürke szárnyát hosszanti fekete csíkok mintázzák. A szárny fesztávolsága 11–14 mm.

Hazánkban évente három teljes és – ha a nyár elég hosszú és meleg – egy csonka negyedik nemzedéke fejlődik ki.

Az egész Földön elterjedt faj, így Magyarországon is gyakori. Magyar nevére rácáfolva szinte kizárólag raktári kártevő, amely komoly károkat okoz, és ezért hazánkban veszélyes kártevőnek számít.

Szárnyai fényes szalmasárgák, fesztávolságuk 13–20 mm.

Hazánkban általában évi 1–3 nemzedéke van, de meleg raktárakban 5–12 is lehet.

A hernyók elsősorban a raktározott gabonát károsítják, de nem vetik meg a raktározott rizst és kukoricát sem.

A kocsányos tölggyel váltakozva Európa nagy részének uralkodó tölgyfaja. Inkább a soványabb termőhelyek növénye. Jellemző élőhelyei a Kárpát-medencében:

• a szárazabb lösztalajokon a csertölggyel elegyesen;
• a mészszegény, sziklás talajokon egyedül vagy a magyaltölggyel elegyedve;
• meszes, dolomitos kopárokon csertölggyel és molyhos tölggyel társul.

Nyugat-Európában egyértelműen a szárazabb déli lejtők uralkodó fája.

A kocsánytalan tölgy termete a kocsányos tölgyénél valamivel kisebb.

A kocsánytalan tölggyel váltakozva Európa nagy részének uralkodó tölgyfaja. A Kárpát-medencében élő hét tölgyfaj egyike; a medencében a közepesen hűvös és csapadékosabb részeken él:

• a hegyvidéken 400–800 m között;
• az Alföldön pedig:
  • a galériaerdőkben,
  • azokon az öntés- és homokterületeken, ahol a talajvíz szintje magas,
  • a Délnyugat-Dunántúltól dél felé (szlavón tölgy).

A magányos fák koronája magasan boltozatos és széles, félgömb, illetve gömb alakú, csaknem a törzsig visszazárt, tömött és egyenletesen leveles.

A szelídgesztenye vagy szelídgesztenyefa (Castanea sativa) a bükkfafélék családjába tartozó, gyors növekedésű fafajta. Hívják még édes gesztenyének, európai vagy jóféle gesztenyének is.

Délkelet-Európa hegyvidékeinek párás völgyeiből származik, és már a történelmi időkben terjedt el szerte a kontinensen. Ehető terméséért a rómaiak sokfelé telepítették. Fontos táplálékuk volt; a magjából lisztet őröltek. Valószínű, hogy a Brit-szigetekre és a Kárpát-medencébe is ők telepítették be – ekképpen valószínűleg római ültetvények maradványai a Börzsöny déli lejtőin zöldellő szelídgesztenye-ligetek.

Holarktikus, azon belül jellemzően közép-európai faj; a Kelet-európai-síkság és a legészakibb részek kivételével egész Európában előfordul. A Magyar-középhegységben 600 m fölött erdőalkotó. A Kárpátokban 400–1200 m között egyeduralkodó, vagy jegenyefenyővel és esetleg lucfenyővel elegyedve az úgynevezett kevert lombú erdők vezérfája.

40 m magasra is megnövő, egyenes, hengeres törzsű fa. Koronája magas, boltozatos.

Megtalálni Európa nagy részén (jóformán a legkeletibb részek, tovább az Ibériai-félsziget déli és Skandinávia északi része kivételével), valamint Anatólia mediterrán partvidékén és onnan a Kaukázus tágabb környezetében egészen a Kaszpi-tengerig. Magyarországon is őshonos; főleg a hegyvidékeken és a dombságokon él. Népi nevei: magyaró, olasz mogyoró.

Három–öt méter magasra növő, terebélyes, lombhullató cserje. Kedvező körülmények között soktörzsű bokorfává cseperedhet; ilyenkor magassága elérheti a 4–8 m-t.

A gyertyán (Carpinus) a nyírfafélék (Betulaceae) családjába tartozó növénynemzetség. A mogyorófélék (Coryloideae) alcsaládjába sorolják a mogyoróval és néhány más nemzetséggel együtt, más rendszerezők külön családba, a Corylaceae-be helyezik. Viszonylag kis termetű fák tartoznak ide. A nemzetség 30-40 fajának nagy része az északi mérsékelt égöv alatt él, legnagyobb részük Kelet-Ázsiában (főleg Kínában). Európában csak két faj, a közönséges gyertyán (Carpinus betulus) és a keleti gyertyán (Carpinus orientalis) él, Észak-Amerikában egyetlen faj, a Carpinus caroliniana.

Szerte Európában nő a patakok mentén és a vízzel jól ellátott területeken – Észak-Európában zonális; attól délre reliktum jellegű erdőtársulások tagja. A Kárpát-medencében posztglaciális reliktum faj, a bükk kor emléke.

Kúpos formájú, 20 méternél alig magasabbra növő fa – mocsarakban, vízpartokon elterülő cserje is lehet. Törzse egyenes, ágai nagyobbrészt vízszintesen állnak. Kérge fiatalon sima, fényes, fehér pettyekkel, idősebb korában barnásszürke, táblásan felrepedezik.

A közönséges dió (Juglans regia) a diófafélék (Juglandaceae) családjának dió (Juglans) nemzetségébe tartozó növényfaj. A nemzetség tagjai közül ezt termesztik a legszélesebb körben ízletes terméséért. A binomiális név szó szerint „királyi diót” jelent. Délkeletre a Balkántól Délnyugat- és Közép-Ázsiáig, a Himalájában és Délnyugat-Kínában is honos. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) szerint az iráni Shahmirzad ültetvény a legnagyobb a világon 700-750 hektáros nagyságával.

A túzok (Otis tarda) a madarak osztályának a darualakúak (Gruiformes) rendjébe a túzokfélék (Otitidae) családjába tartozó Otis nem egyetlen faja. Óvatos madár. Méretre körülbelül akkora, mint egy pulyka, ennek ellenére tud kitartóan repülni, de erős futólábával nyílt vidékek jellegzetes földlakó madara. Külsejére jellemző a szürkésbarna tollazat piszkosfehér mellrésszel.

Élőhelye a füves puszta, a nagyobb gabona és kukoricatáblák, de óvatos, rejtőzködő életmódja (és a jelentősen lecsökkent egyedszám) miatt nagyon ritkán látható.

Egész Európában megtalálható, kivéve Skandinávia és Finnország nagy részét, és Oroszország északi területeit. Fellelhető Nyugat-Ázsiában, Japánban, a Fülöp-szigeteken, Afrikában, valamint Észak- és Dél-Amerikában.

A vízityúk hossza 35 centiméter, szárnyfesztávolsága 50-55 centiméter és testtömege 145-490 gramm. A tollazata fekete, helyenként sötétbarnás árnyalatú, a farka alul fehér. A hím és a tojó hasonló kinézetű.

Kelet-Európában, valamint Ázsia Szibériától délre eső keskeny sávjában honos. A telet Afrika déli részén tölti.

Testhossza 30 centiméter, szárnyfesztávolsága 70–75 centiméter. A hím testtömege 130–160 gramm, a tojó 130–200 gramm. A hím sötét színezetű, lába piros, alsó farkfedői rozsdavörösek. A tojó fejtetője és hasa rozsdássárga, szürke hátán harántszalagok vannak, hasán nincs mintázat.

A tojó

Röpte sebes és könnyed.

A daru, közönséges daru vagy szürke daru (Grus grus) a madarak osztályának a darualakúak (Gruiformes) rendjébe, azon belül a darufélék (Gruidae) családjába tartozó faj.

Tágabb értelemben „darunak” nevezik a darufélék családján belül a daruformák (Gruinae) valamennyi faját. (Lásd: Grus, Bugeranus és Anthropoides nemek!) Szócikkünkben „daru” alatt a közönséges darut értjük.

Eurázsia erdős, sztyeppés, vizes területeken honos, telelni Afrika északi és Ázsia déli részére vonul.

Európa délnyugati, délkeleti és keleti részén, Nyugat-, Közép és Kis-Ázsiában, a Közel-Kelet nyugati illetve északi részén, az indiai szubkontinensen, Kína és Mongólia kisebb területein valamint egy sávban Afrikában Guineától Etiópiáig él.

A nyílt, napos, facsoportokkal és bozótosokkal ritkán benőtt vidéket kedveli. A középkorban, amikor Közép-Európa nagy részén kivágták az erdőket, hogy legeltessenek, mindenütt honos volt, de sehol sem volt gyakori.

Európában és Ázsiában honos, vonuló példányai eljutnak Afrikába is. Elsősorban a ligetes erdőkkel, fasorokkal, ürgés legelőkkel tarkított élőhelyeket kedveli.

Testhossza 45–55 centiméter, szárnyfesztávolsága 102–126 centiméter testtömege 730–1300 gramm. A tojó nagyobb mint a hím.

A kerecsensólyom legkedveltebb táplálékállata az ürge, ha csak teheti, ezt zsákmányolja, de a galambok fogyasztása is jelentős.

Az Antarktisz kivételével minden kontinensen előfordul. Szibéria nagy részén, Dél-Amerika masszívumain, valamint Afrikában a Szaharától délre nem költ. Ausztráliában, Új-Kaledóniában, valamint Celebesz és Jáva szigetén rezidens, nem vonuló populációi élnek. Az európai madarak Afrikában telelnek, kisebb állandó populációik élnek a Mediterráneumban és a Vörös-tenger vidékén. Az észak-amerikai madarak Közép- és Dél-Amerikában töltik a telet.

Európában Észak-Norvégiától egészen a Balkán-félszigetig terjed. Európa középső, északi és keleti részén vannak az állandó populációk. Európa nyugati és déli részén állományok telelnek. Északkelet-Európában és Észak-Ázsiában költési és fiókanevelési időszakban találhatók. Ázsia nagy részén is megtalálható.

Igen sokféle élőhelyen előfordul, de táplálkozása miatt elsősorban a vizes területek (tengerpartok, folyók, tavak vidéke, mocsarak) képezik élőhelyeit.

Európában, Ázsiában él. A Kanári-szigetektől és Írországtól keletre Kamcsatkáig és Japánig terjed.

Bokros, tisztásokkal tarkított erdőben, parkokban és ligetekben érzi jól magát.

• Accipiter nisus nisus – Európa, Írországtól az Urálig; ez a törzsalak,
• Accipiter nisus nisosimilis – Közép- és Kelet-Szibéria; nagyobb és sötétebb, mint a törzsalak,
• Accipiter nisus melaschistos – Közép-Ázsia hegyvidékei; sötétebb és jóval nagyobb, mint a törzsalak,
• Accipiter nisus granti – Madeira és a Kanári-szigetek; sötétebb és jóval kisebb, mint a törzsalak,
• Accipiter nisus punicus – Észak-Afrika;világosabb és valamivel nagyobb, mint a törzsalak,
• Accipiter nisus wolterstorffi – Korzika és Szardínia; kisebb és sötétebb, mint a törzsalak, a hasa jóval sűrűbben csíkozott
• Accipiter nisus dementjevi

Karvaly

A hím testhossza 28 centiméter, a tojóé 38 centiméter.

Európa, Ázsia nagy részén költ, egészen a Bering-tengerig előfordul. Telelni délre vonul. A Kárpát-medencében állandó.

Alfajait két csoportba szokták sorolni.

A nyugati egerészölyv csoportba a következő alfajok tartoznak :

• Buteo buteo buteo – Európa; Magyarországon állandó
• Buteo buteo rothschildi – Azori-szigetek
• Buteo buteo insularum – Kanári-szigetek
• Buteo buteo harterti – Madeira
• Buteo buteo arrigonii – Korzika és Szardínia
• Buteo buteo menetriesi – Kaukázus

A keleti vörösfarkú egerészölyv csoportba tartozó alfajok :

• Vörösfarkú egerészölyv (Buteo buteo vulpinus) – Eurázsia; Magyarországon ritka, alkalmi vendég
• Buteo buteo japonicus – Japán
• Buteo buteo trizonatus – Dél-Afrika

Két szigetlakó alfaját nem sikerült besorolni egyértelműen egyik csoportba sem.

Gyepes alacsony növény.Arasznyi kocsányon párosával nyílnak bíborpiros,világosan pettyegetett virágai.Az Északi kárpátok bennszülött növénye,mészkősziklákon nő 2000m magasságig védett!!

Virágzás: V. - VI.

Magasság: 8 - 10 cm

Termet: 20 - 50 cm

Szaporítás: magról, dugványról

Termesztési igény: napos – félárnyékos helye

Fehér virágú kökörcsin - Pulsatilla vulgaris Alba
Kora tavasszal nyílnak 5-7 cm átmérőjű csodaszép harang alakú selymes-szőrös virágai.
A bimbót, a virágkelyhet, a szárait ezüstös szőr borítja. Virágai 5-8 cm hosszúak.
Virágzás után is feltűnő növény.
Sziklakertbe egyesével, vagy kisebb csoportba ültessük.
Több évig egy helyen maradhat.
Napos, száraz talajokat szeret. A sós talajokon is jól fejlődik.
Magasság: 30 cm
Virágzás: március-április
Napos-félárnyékos helyet kedvel
Szárazságtűrő

A parlagi sas (Aquila heliaca) a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

Elsősorban Ázsia és Kelet-Európa füves pusztáin, sztyeppjein, ritkás erdőiben és fás mocsaraiban költ, legkeletibb előfordulása a Bajkál-tó vidékén, a legnyugatibb pedig – a sokáig alfajként kezelt ibériai sast (Aquila adalberti) leszámítva – a Balkánon és Közép-Európában (főleg Magyarországon és Szlovákiában) található.

A kis bukó (Mergellus albellus) a a madarak osztályának a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, ezen belül a récefélék (Anatidae) családjába tartozó Mergellus nem egyetlen faja.

Egyes rendszerbesorolások a Mergus nemhez sorolják Mergus albellus néven.

Skandináviában és Szibérián keresztül Kamcsatkáig költ. Tavak környéki erdőkben található. Telelni délre húzodik.

Testhossza 34-44 centiméter, a szárnyfesztávolsága 55-70 centiméter, testtömege 500-800 gramm.

A barna kánya (Milvus migrans) a madarak osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

Egész Európában elterjedt, de Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, az indonéz szigetvilágban, valamint Ausztráliában is él.

• Milvus migrans affinis – Celebesz, Lomblen, Sumba és Timor
• Milvus migrans arabicus Arab-félsziget déli része
• Milvus migrans govinda – Pakisztán, India, Srí Lanka, Mianmar, Thaiföld, Malajzia
• Milvus migrans migrans – Európa
• Milvus migrans parasitus – Afrika, Madagaszkár, Comore-szigetek
• Milvus migrans tenebrosus

Testhossza 55-60 centiméter.

A kerceréce (Bucephala clangula) a lúdalakúak rendjébe, ezen belül a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj.

Kanadán, az Amerikai Egyesült Államok északi részén, Skandinávián keresztül, Oroszország északi részéig költ, de szigetszerűen megtalálható a szárazföld tavainál is. Rövidtávú vonuló.

• Bucephala clangula clangula – Eurázsia
• Bucephala clangula americana – Kanada, USA

Testhossza 42-50 centiméter, a szárnyfesztávolsága 65-80 centiméter, testtömege 650-1200 gramm.

A kontyos réce (Aythya fuligula) a lúdalakúak rendjébe, ezen belül a récefélék (Anatidae) családjába és az Aythya nembe tartozó vízimadár.

Európa észak- északkeleti és Ázsia déli részén rendszeresen fészkel, de terjeszkedik déli és keleti irányba is. Általában olyan tavak mellett található, ahol van nyílt vízfelület, de nádas is.

Testhossza 40-47 centiméter, a szárnyfesztávolsága 67-73 centiméter, testtömege 500-1000 gramm.

Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában elterjedt, télen délre vonul, de néha áttelel. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. Szikes tavak, mocsarak környékén él.

Testhossza 51–66 centiméter, szárnyfesztávolsága 80–95 centiméter, testtömege 500–1100 gramm. A tojó valamivel kisebb és könnyebb a hímnél. A gácsér és a tojó eltérő színű. A tojó farka hegyes, a gácséré 6–10 centiméteres és tűhegyes.

Magyarországon rendszeres fészkelő, általában halastavakon, mélyebb tavakon, egész évben itt tartózkodik.

Testhossza 42-49 centiméter, a szárnyfesztávolsága 72-82 centiméter, testtömege 650-1200 gramm. A tojó valamivel kisebb, mint a hím.

A kanalas réce (Anas clypeata) a madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe és a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj.

Európában és Észak-Amerikában elterjedt, télen délre vonul, de néha áttelel. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. Sekély sós és édesvizek környékén él.

Testhossza 44-52 centiméter, szárnyfesztávolsága 70-84 centiméter, testtömege 470-800 gramm, a tojó valamivel kisebb és könnyebb a hímnél.

A csörgő réce (Anas crecca) a madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe és a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj.

Egész Európában, Ázsia és Észak-Amerika jelentős részén elterjedt, a Kárpát-medencében rendszeres fészkelő.

• Anas crecca crecca Linnaeus, 1758 – ez az eurázsiai alfaj, Magyarországon rendszeres fészkelő.
• Anas crecca nimia Friedmann, 1948 – ez az alfaj kizárólag a Csendes-óceán északi részén fekvő Aleut-szigeteken él.

Örvös kakastaréj, (vârtejul pãmântului, Pedicularis verticillata). Alacsony, 5 – 20 cm-es, gyapjas – bozontos, évelõ növény. Szárnyaltan szeldelt levelei hármasával – négyesével helyezkednek el a szárcsomókon. Fejecses, bíboros virágai tömött fürtökben állnak. Tok termése lapított. Június végétõl – augusztus közepéig, végéig virágzik. Az alpesi övezet mészkõhegyeinek, sziklákkal tarkított legelõin terem.

A harangvirág (Campanula) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának a fészekvirágzatúak (Asterales) rendjéhez, ezen belül a harangvirágfélék (Campanulaceae) családjához tartozó nemzetség.

Tömött, gyepes levélcsomóikért, levélrózsáikért és fejecskevirágzataikért ültetik őket.
--juniperifolia - borókalevelű pázsitszegfű
Örökzöld, párnás évelő virág, hegyes csúcsú szürkészöld levelei laza rozettákban állnak.
Késő tavasszal, kora nyáron díszlenek a gömbös virágzatba tömörült apró, élénk rózsaszínű virágai.
Örökzöld, bokros tövű, sötétzöld levelű évelő.
Magassága: 5-20 cm.
Szélessége: 15 cm.
Virágszín: sötétrózsaszín, fehér
Virágzási idő: május-július
Napos helyet kedvel
szárazságtűrő

Merev szárain gömbölyded fejecskéiben fehér, vagy rózsaszín virágok nyílnak a nyár folyamán.

Jellemzők: 10-35 (40) cm magas évelő. A levelei hosszúkás-lándzsásak vagy keskeny visszás-lándzsásak, nem foltosak. A virágai rövid, tömött fürtben állnak, sárgák vagy húsvörösek. A mézajak ép, vagy gyengén háromkaréjos. A sarkantyú 2-4 mm hosszú, bő, lefelé görbülő. A murvalevelei a virágnál jóval hosszabbak.
Virágzás: Április-május.
Méret: 10-35cm
Élőhely: Hegyi rétek, gyertyános tölgyesek, gesztenyések.

A világon a legelterjedtebb kis testű húsfajta. Kinemesítése angol tenyésztők nevéhez fűződik. A tehén élőtömege 500-600 kg között van. Színeződése jellegzetes, szabályos tarka. (Az élénkpiros állatok feje, martájéka, hasalja és farokbojtja fehér.) Igénytelen, a gyenge minőségű legelőkön is megél, ezért elsősorban a szélsőséges klímájú, más szarvasmarhával nem hasznosítható területek marhája. A vágottáru minősége kifogásolható, mert korán faggyúsodik, és a faggyút elsősorban a hasűrbe és a bőr alá raktározza.

Az észak-amerikai kontinens északi és középső területén a tejtermelés századfordulóra jelentősen fejlődött, és ebben kiemelkedő szerepe volt az előző évszázadban lebonyolított holland feketetarka lapálymarha importnak. A frízlandi és holstein-vesztfáliai területről az észak-amerikai kontinensre bevitt állományokat "holstein-fríz" elnevezéssel illették és tartották nyilván. A tenyésztésben a respiratórius típus kialakításán, nagy tejtermelő képesség fejlesztésén fáradoztak.

A magyar tarka szarvasmarha, vagy régebbi elnevezésével magyar pirostarka, egy kettős hasznosítású (tej- és hústermelő), Magyarországon kialakult marhafajta. Őshonos, törvényileg védett háziállataink közé tartozik.

Az első nyugati fajták (például a szimentáli) már a 18. században, a bajor telepesekkel együtt megérkeztek Magyarországra. A 19. század első felében a kimondottan hústermelő marhának számító magyar szürkemarha helyett igény jelentkezett egy elsősorban tejtermelő szarvasmarhafajta iránt.

A magyar szürke szarvasmarha vagy magyar szürke marha a Magyarországon őshonos, törvényileg védett háziállatok egyike. Valódi hungarikum, amely szépségével, szilajságával, őserőt sejtető impozáns megjelenésével az Alföld világszerte ismert jellegzetességeihez tartozik. A fajta létszáma a mélypontját a hatvanas években érte el, azóta egyre emelkedik. Húsa finom rostú, igen ízletes és garantáltan BSE-, azaz kergemarhakór-mentes,^[1] de az állatot ma elsősorban turistalátványosságként tartják.

Mint vadon élő állat, Ázsia magas hegyeit lakja, nevezetesen Tibet és Közép-Kína magasabb területein, Közép-Ázsia fensíkján honos, 5000 méter fölé is felhatol.

Hengeres szarva először kifelé, azután előre és felfelé, illetőleg a vége ki- és hátrafelé hajlik. Fülei kicsinyek. Szőrzete hosszú fürtökben lóg alá, majdnem a földet éri. Farka olyan, mint a lóé. Színe barnásfekete, háta hosszában ezüstszürke sávval. Leginkább a szarvasmarhára hasonlít.

A vízibivaly (Bubalus bubalis vagy Bubalus bubalus, régebben Bos bubalus) a szarvasmarha rokonfajainak egyike. Három genetikailag eltérő alfaja ismert, a vadbivaly (Bubalus bubalis arnee), a Bubalus bubalis bubalis és a Bubalus bubalis carabanesis. A két utóbbit régebben egyazon alfajnak tekintették házibivaly (Bos bubalus domesticus) néven. A vízibivaly alfajait olykor két vagy három külön fajnak tartják Bubalus arnee és Bubalus domesticus, illetve Bubalus arnee, Bubalus bubalus és Bubalus carabanesis néven.

A magyar racka juh (régebben hortobágyi racka juh, Ovis aries strepsiceros Hortobágyiensis) régi magyar juhfajta, amely egyes elképzelések szerint a honfoglalás óta a magyarok társa volt. Sokáig az alföldi birkapásztorok meghatározó állata volt, mára azonban a magyarországi összállományban a többi hagyományos fajtával (cigája, cikta) együtt sem tesz ki 5%-ot példányszámuk.

A rackajuhok őse az arkal (Ovis vignei var. arkal), ez az egyetlen nagy testű vadjuh, amelynek hosszú farka van, és Délnyugat-Ázsiában élt, ahol a juhok háziasítása végbement.

Az első angórakecskéket V. Károly német-római császár, spanyol uralkodó idejében, 1554 körül hozták be Európába. Az angórakecske rendkívül hosszú gyapja az ún. moher (angolszász nyelvterületen Mohair). Rendkívül érzékeny kecskefajta, ezért nem volt sikeres az európai háziasítása. Fokozottan ki van téve a külső parazitáknak sűrű gyapja miatt. Nem túlzottan szapora fajta. A táplálása nem egyszerű feladat, helytelen táplálás esetén a gyapja könnyen lerövidül.

A törpe kecskék, amint azt Pechuel-Loesche leírja, kicsi termetük ellenére hihetetlen bátorságot tanúsítanak. Ők egymásért is helyt állanak és a legjobb juhászkutyát is menekülésre kényszerítik.

Duerst szerint Arábiában, Indiában és Szibériában is vannak törpe kecskék. Európában a rézkorszakban a tőzegi kecske helyére egy nagyobb szarvú kecske lép. Egyes példányok, amint azt Schoetensack kimutatta, már a kőkorszak végén is megjelentek.

A mai közép- és északeurópai kecskéknek bizonyára ez a törzsanyjuk; a mai német kecskefajták is idetartoznak.