A keleti pézsmatulok vagy röviden pézsmatulok (Ovibos moschatus) párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjába tartozó Ovibos nem egyetlen faja.

Érdekessége, hogy a rendszertannal foglalkozók sokáig nem tudták pontosabban besorolni. Korábban a tulokformák (Bovinae) közé sorolták. A szarva ugyanis inkább a bivalyokéra emlékeztet, és nem tipikusan hátrafelé nyúló, mint a kecskeformáké.

A sörényes juh (Ammotragus lervia) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához tartozó faj.

A sörényes juh Észak-Afrikában őshonos, az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig és dél felé Maliig, valamint Szudánban. Meghonosították Kaliforniában, Új-Mexikóban és az Erie-tó szigetein. Sürgős intézkedésekre van szükség, mivel a sörényes juhok elterjedési területük egyes részein erősen megritkultak vagy már ki is pusztultak.

A núbiai kőszáli kecske (Capra nubiana) a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjába tartozó faj.

Egyes rendszerezések szerint az alpesi kőszáli kecske (Capra ibex) alfaja Capra ibex nubiana néven.

Egyiptom, Etiópia, Izrael, Jordánia, Omán, Szaúd-Arábia, Szudán és Jemen területén honos. Sziklás, sivatagi hegyek lakója.

Testhosszúság: 105-125 centiméter, vállmagasság: 65-75 centiméter, testtömeg: 25-70 kilogramm.

A csíkos gnú (Connochaetes taurinus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjához tartozó faj.

A csíkos gnú Kenyától Dél-Afrika északi részéig fordul elő. Körülbelül 1 millió állat vonul át a Serengeti-fennsíkon.

• Csíkos gnú vagy más néven kék gnú (Connochaetes taurinus taurinus), szakálla hosszú és fekete.

A Grant-gazella (Nanger granti) az emlősök osztályának, párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába, az antilopformák alcsaládjába, az Antilopini nemzetségbe, a Gazella nembe valamint a Nanger alnembe tartozó faj.

Kelet-Afrika tágas szavannáinak, fennsíkjainak lakója. Jelentős populációja él a Serengeti Nemzeti Parkban.

Testhossza 120 - 130 centiméter , marmagassága 90, szarva 70 - 75 centiméteres, is lehet; a leghosszabb a gazellafajok közül.

A jávorantilop (Taurotragus oryx, olykor Tragelaphus oryx) a párosujjú patások rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak családjába és a tulokformák alcsaládjába tartozó afrikai kérődző, a világ egyik legtermetesebb antilopfaja. Neve a búr telepesektől ered, akik annak idején a jávorszarvas jelentésű eland nevet adták neki.

A jávorantilop a dél- és kelet-afrikai száraz, füves és ritkás fákkal tarkított szavannák lakója. Az alábbi országokban fordul elő: Angola, Botswana, Burundi, Kongói Demokratikus Köztársaság, Etiópia, Kenya, Lesotho, Malawi, Mozambik, Namíbia, Ruanda, Dél-afrikai Köztársaság, Szudán, Szváziföld, Tanzánia, Uganda, Zambia és Zimbabwe.

Az okapi (Okapia johnstoni) egy rejtőzködő, erdei életmódot folytató, afrikai állat, a két zsiráfféle egyike, a zsiráf legközelebbi rokona, egyben az egyik legkésőbb felfedezett, nagytestű afrikai vad. Neve a helyiek o'api elnevezéséből ered, tudományos nevének másik tagja pedig felfedezője, a Brit Közép-Afrika gyarmati tisztviselője, Sir Harry H. Johnston nevének állít emléket. Ősi típusú zsiráf, az óharmadkorban élt zsiráfősökhöz sokban hasonlít a csontozata és életmódja, ezért az élő kövületek közé sorolják.

A zsiráf (Giraffa camelopardalis) Afrikában élő párosujjú patás emlősállat, a legmagasabb és leghosszabb nyakú szárazföldi élőlény. A szavannák lakója az ókortól kezdve kedvelt attrakció volt – Rómában először Julius Caesar mutatott be zsiráfokat az amfiteátrumi játékokon – és ma is népszerű szafarikon és állatkertekben. Neve arab eredetű, olasz közvetítéssel jutott el a magyarba a késő középkorban. A tudományos nevében szereplő camelopardalis a faj addig használt nevére, a görög kamélopardaliszra („tevepárduc”) utal.

A nílusi víziló egy nagyméretű, Afrikában élő, növényevő emlősfaj. Egyike a két élő és három vagy négy valaha létező vízilófélének (Hippopotamidae). Nevük ellenére nem a lovak a legközelebbi rokonaik. Nem is a sertésfélék, amire utalhatna a bikák röfögésre emlékeztető hangja is, bár sokáig ez az álláspont tartotta magát a tudósok között. Meglepő módon ugyanis a cetek (Cetacea) a legközelebbi rokonaik, ezt a DNS-ek összehasonlításával sikerült alátámasztani.

A törpevíziló (Choeropsis liberiensis, korábban Hexaprotodon liberiensis) az emlősök (Mammalia) osztályába, azon belül a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a vízilófélék (Hippopotamidae) családjába tartozó faj. Nemének egyetlen élő képviselője.

A törpevíziló létezését a tudomány csak a 19. század végére fogadta el, azelőtt mondai állatnak, kitalációnak tartották. Késői „felfedezésének” oka az, hogy Nyugat-Afrika egészségtelen, fehér ember által nem járt esőerdeiben él, másrészt a tudós európai koponyáknak sokáig hihetetlennek tűnt egy minivíziló léte.

A Grévy-zebra (Equus grevyi) a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, ezen belül a lófélék (Equidae) családjába tartozó ritka kelet-afrikai emlős, a négy zebrafaj legnagyobbika. Nevét Jules Grévy 19. századi francia köztársasági elnökről kapta, aki egy ilyen állatot kapott ajándékba Abesszíniától.

A Grévy-zebra ma kizárólag Dél-Etiópia (az Ogaden és az Avas völgye) és Kenya száraz területein, bozótosokban és füves pusztákon fordul elő mind kisebb számban.

Az örvös pekari nedves és száraz trópusi erdők, chaparral (keménylombú és tüskés cserjékből álló növényállomány) és prérik az USA délnyugati résztől Dél-Amerikán át egészen Észak-Argentínáig megtalálható. Trinidad és Tobago szigetein is vannak állományai. Jól alkalmazkodott az emberi településekhez is; számbavevő állományai vannak az arizonai Phoenix és Tucson külvárosaiban, ahol termesztett- és dísznövényeket fogyasztanak.^[1][2] Az örvös pekarikat életterük elpusztítása (erdő- és cserjeirtások mezőgazdasági célból) és a mezei termények védelmére szervezett helyi irtóhadjáratok veszélyeztetik.

A szavannai varacskosdisznó vagy közönséges varacskosdisznó (Phacochoerus africanus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a disznófélék (Suidae) családjához és a Phacochoerinae alcsaládjához tartozó faj.

A szavannai varacskosdisznó igen elterjedt faj Közép-Afrika nyílt szavannáin, illetve Afrika keleti és déli részein. Előfordul a Szaharától délre fekvő területeken és a nagyon száraz éghajlatú Száhel-övezetben is.

Az indiai orrszarvú (Rhinoceros unicornis) a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, ezen belül a orrszarvúfélék (Rhinocerotidae) családjába tartozó faj.

Az állat a Rhinoceros nem típusfaja.

Az indiai orrszarvú a legnagyobb termetű ázsiai orrszarvúfaj. Testhossza 3,0-3,8 méter, marmagassága 1,7-2,0 méter. Testtömege 1800–2700 kg lehet. A 2-5 centiméter vastag, barnásszürke bőre gazdagon redőzött, melynek hatására megjelenése a középkori lovagok páncélzatára emlékeztet – ezért nevezik a fajt páncélos orrszarvúnak is.

A közönséges tapír vagy más néven dél-amerikai tapír (Tapirus terrestris) a páratlanujjú patások rendjébe (Perissodactyla), azon belül a tapírfélék családjába (Tapiridae) tartozó faj.

Dél-Amerika északi részétől Dél-Brazíliáig, Észak-Argentínáig. Jól érzi magát trópusi erdőkben, ahol az évi középhőmérséklet 27 °C körül van és a relatív páratartalom 75%-os, valamint folyóvizek, mocsarak közelében.

• Tapirus terrestris aenigmaticus
• Tapirus terrestris colombianus
• Tapirus terrestris spegazzinii
• Tapirus terrestris terrestris

Disznónál valamivel nagyobb állatok, testüket rövid szőr fedi.

Az ázsiai elefánt (Elephas maximus) az ormányosok (Proboscidea) rendjébe, azon belül az elefántfélék (Elephantidae) családjába tartozó faj.

Magyarul sokszor hívják indiai elefántnak is. Ez azonban félrevezető, mert nem csak Indiában fordul elő. Csak az Indiában és Ázsia délkeleti részén élő alfaját helyes indiai elefántnak nevezni, ha az egész fajra gondolunk, akkor az ázsiai elefánt a helyes név.

A második legnagyobb szárazföldi állat, csak közeli rokona, az afrikai elefánt előzi meg a rangsorban.

Az afrikai elefánt (Loxodonta africana) a Földön ma élő legerősebb és legnagyobb szárazföldi emlősállat. Eredendően szavannákon él, ám kitűnően alkalmazkodik ahhoz, hogy Afrika más, különböző éghajlatú területein is megélhessen, azonban élőhelyének közelében mindenképpen ivóvízforrás kell hogy legyen.

Az afrikai elefánt korábban a Szaharától délre egész Afrikában elterjedt volt, manapság elterjedése elsősorban a nemzeti parkokra és egyéb védett területekre korlátozódik.

estének mérete majdnem meghaladja a két méter hosszúságot, és súlya 30 – 90 kg között van. A leopárd nemileg dimorf faj, a nőstények általában a hímek méretének kétharmadát teszik ki.

A legtöbb leopárd világos sárgásbarna vagy őzbarna, fekete pettyekkel, ám bundájuk színe nagyban eltérő lehet. A pettyek a fej felé haladva kisebbek, és nagyobbak a halovány hastájékon.

Eredetileg úgy gondolták, hogy a leopárd egy hibrid faj, mely az oroszlán és a párduc kereszteződéséből jött létre, és a leopárd általános elnevezése is ebből a hiedelemből fakad; leo, latin szó, melynek jelentése oroszlán, és a pard egy régies szó, melynek jelentése párduc.

A bengáli tigris vagy királytigris (Panthera tigris tigris vagy Panthera tigris bengalensis) a tigris egyik alfaja.

India középső és keleti részén, Bangladesben, Nepálban, Bhutánban és Mianmarban őshonos. Korábban Pakisztánban is előfordult, de onnan mára kiirtották. Legnagyobb ma élő populációja az India és Banglades területén levő Sundarband mangroveerdőségben van, amely Földünk legnagyobb egybefüggő mangroveerdeje. Megóvása érdekében a vidék nemzeti parki státuszt kapott.

Az oroszlán (Panthera leo) a macskafélék (Felidae) családjába tartozó emlős. A tigris után ez a legnagyobb termetű és legelterjedtebb "nagymacska".

Gyakran külön fajnak tekintik a kihalt európai barlangi oroszlánt (Panthera spelaea faj vagy Panthera leo spelaea alfaj), mely az utolsó jégkorszakban együtt élt az emberrel, valamint a szintén kihalt amerikai oroszlánt (Panthera leo atrox vagy Panthera atrox), amely közeli rokonságban állt az európai barlangi oroszlánnal. (Nem összekeverendő a „hegyi oroszlánnak” is nevezett amerikai pumával.)

Az oroszlán visszatérő jelkép volt a királyi és lovagi címerpajzsokon, főként Nagy-Britanniában, ahol a brit emberek szimbóluma lett.

A puma (1993 óta Puma concolor, előtte Felis concolor) Észak-, Közép- és Dél-Amerikában élő macskaféle ragadozó. A puma az egyetlen állatfaj, ami – Kaliforniát kivéve –, egész Amerikában vadászható, még akkor is, ha a kölykeit szoptatja. Nagysága ellenére nem tud bőgni, ám ehelyett dorombol, és ha fogságba ejtik, hátborzongató emberszerű sikolyokat hallatt. Jóval közelebbi rokonságban áll a házimacskával, mint az afrikai oroszlánnal. Egyéb ismert elnevezései még a kaguár, hegyi oroszlán, párduc, ezüstoroszlán, catamount és festett macska.

A jaguár (Panthera onca) a macskafélék egy nagytestű, Dél- és Közép-Amerika trópusi és szubtrópusi területein elterjedt faja. Közeli rokonságban áll az Óvilágban élő nagymacskákkal, köztük az oroszlánnal, tigrissel és leopárddal.^[1]

A jaguár az Újvilágban élő legnagyobb és legerősebb macskaféle és az egyetlen faj a párducformák alcsaládjából (Pantherinae), amelyik Amerikában fordul elő.

A jaguár hasonlít a leopárdhoz, ám robusztusabb testfelépítésű, és nagyobb foltok díszítik bundáját.

A gepárd (Acinonyx jubatus) a macskafélék családjába tartozó Acinonyx nembe tartozó egyetlen élő faj. Jellegzetes ragadozó, mely lopakodás vagy falkában vadászás helyett inkább gyorsasági fölényét kihasználva ejti el áldozatát. A leggyorsabb szárazföldi emlősként rövid távon elérheti akár a 110 km/óra sebességet is.

A gepárd nagyon izmos, bár a teste karcsúnak és törékenynek tűnik. Mellkasa domború, míg a hasa mélyen behúzott. Kis feje, rövid orra és magasan ülő szemei, kis kerek fülei és a maximális oxigénbevitelhez nagy orrlyukai vannak.

A hiúzfajok elterjedési területe egykor az északi félteke szárazföldjeinek tekintélyes hányadát magába foglalta, manapság Ázsia bizonyos területein, Alaszkában, Kanadában és az USA nyugati területein, valamint Európában honos, de a legtöbb területen ritka, gyér az állománya. A Kárpát-medence területén előforduló, vadon élő hiúzok a kárpáti hiúz (Lynx lynx carpathica) alfajába tartoznak. A kárpáti hiúzok Magyarország, Románia, Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna és a balkáni országok erdőségeiben élnek.

A petymegek törzse erősen megnyúlt, talpukon csupasz hosszanti csík követhető végig, mellső és hátsó lábaikon egyaránt öt ujjuk van, karmaikat vissza tudják húzni, farkuk hosszú, fülük középnagy. Végbéltájékukon kis mirigytasakuk van, aminek két különvált levezető csatornája a végbélnyílás két oldalán nyílik.

A petymegek fajait alaktanilag három típusba oszthatjuk:

• A G. tigrina típus fajainak szőre rövid, sörényük nincs, lábaik világosak és törzsükön nagy foltokat viselnek, amelyek közepe mindig világosabb.

Az óriáspanda (Ailuropoda melanoleuca), eredeti rendszertani nevén Ursus melanoleuca (fekete-fehér medve), vagy bambuszmedve a medvefélék (Ursidae) családjába tartozó emlős. Elterjedése csak maradványfoltokra korlátozódik Közép- és Dél-Kínában.

Az óriáspanda táplálékának 98%-a bambusz, bár méz, tojás, hal, jamszgyökér és egyéb is szerepel az étlapján. Könnyedén felismerhető a szemét, fülét és kerek testét körülvevő nagy fekete foltjairól. Az óriáspanda veszélyeztetett állat, mintegy 1600-3000 egyed él szabadon Kínában.

A vörös macskamedve vagy kis panda (Ailurus fulgens) a ragadozók rendjének macskamedvefélék (Ailuridae) családjába tartozó egyetlen ma élő faj.

A macskamedve név a kínai nyelvből származik, ahol az állat neve xiao xiong mao (kínai: 小熊貓, magyar népszerű átírás: hsziao hsziungmao), ami „kis medvemacskát” jelent. A „kis” jelző az óriáspandától való megkülönböztetésre szolgál (kínaiul da xiong mao, ta hsziung-mao, azaz „nagy medvemacska”). A „medvemacska”, „macskamedve” nevet az állat valószínűleg annak köszönheti, hogy medvére emlékeztető külseje mellett ugyanolyan jól mászik fára és ugyanúgy nyalogatja tisztára magát, mint a macska.

A mosómedve (Procyon lotor) egy közismert, csíkos farkú és jellegzetes banditamaszkot viselő mindenevő, amely remekül alkalmazkodott az emberek közelségéhez. Eredetileg Amerika lakója, de elvadult példányai Európa területén is életképes populációkat hoztak létre. Ami a nevét illeti, táplálékát valóban szokta tisztogatni, de a medvefélékhez nincs szorosabb köze.

A mosómedve hazája eredetileg Észak- és Közép-Amerika; Kanada, az USA és Mexikó vízközeli vidékein fordul elő, illetve bárhol, ahol emberek élnek.

Csak Ázsia középső részén, Észak-Indiában, illetve Tibetben, a Himalája hegységeiben fordul elő (erre utal a fajneve is), de látták már a tajga környékén is. Kedveli az erdős területeket, de nagyobb – akár 4–5000 m-es magasságokba is felhatol.

A kifejlett állat teste 130-190 centiméter, súlya 110-150 kilogramm. Legjellegzetesebb vonása, melyről a nevét is kapta, a mellső két végtagja felett lentről felfelé elvékonyodó fehér V alakú sáv.

A jegesmedve (Ursus maritimus, korábban Thalarctos maritimus) a ragadozók rendjébe, ezen belül a medvefélék családjába tartozó, az Északi-sarkvidéken élő emlősfaj, rendjének második legnagyobb tagja.

A jegesmedve elterjedési területe az Északi-sarkvidék jégmezőinek déli része. A legtöbb jegesmedve szinte sohasem teszi a lábát igazi szárazföldre, többségük egész életét a sarkvidék befagyott vizein, a lassan sodródó jégmezőkön tölti. Csak a párzásnál mennek stabil helyre.

A barna medve (gyakran egybeírva barnamedve; Ursus arctos) a medvefélék (Ursidae) családjának legsikeresebb faja, az egyik legnagyobb termetű szárazföldi ragadozó

Az eurázsiai kontinens mintegy felén, továbbá Alaszkában, valamint az USA és Kanada nyugati részén is megtalálhatjuk. Mexikóból és az Atlasz-hegység vidékéről (ahol két különálló alfaja élt) mára kihalt. Különböző alfajai rendkívül változatos élőhelyekhez alkalmazkodtak a félsivatagoktól a magashegységeken át a tundráig; az alfajok testfelépítése, mérete és viselkedése egyaránt jelentősen különbözik.

A foltos hiéna hajdan hatalmas területen élt, a pleisztocénban még szerte Eurázsiában előfordult. Kihalásának, kiszorulásának oka máig sem tisztázott. Ma Afrikában (főleg Kelet-Afrikában) a Szaharától délre a nyílt, füves puszták és bozótosok lakója. Akár 4000 m-ig is felhúzódik, de a sűrű trópusi esőerdőket kerüli.

Külseje a többi hiénaféléhez hasonlóan kutyaszerű. Orra megnyúlt, sárgás bundáját sötétebb, ovális foltok pettyezik.

Testtömege 0,8-1,5 kilogramm, testhossza 30-40 centiméter,farka 18-30 centméter hosszú. Szőrzete sárgás-homokszínű, hasoldalát, pofáját és fülének belső oldalát azonban fehéresszürke szőrszálak fedik. A sivatagi róka a legkisebb kutyaféle, törékeny alkatához hatalmas fülek párosulnak, amelyek a hőháztartásában játszanak fontos szerepet.

A sivatagi róka fülei sokak szerint azért nőttek nagyra, hogy az állat fülein keresztül hőt adjon le. A sivatagi róka azonban a forróság elől kotorékába húzódik, s csak éjszaka merészkedik elő.

A dingó (Canis lupus dingo) az emlősök (Mammalia) osztályába a ragadozók (Carnivora) rendjébe a kutyafélék (Canidae) családjába tartozó farkas (Canis lupus) alfaja.

Feltehetően a házikutyából visszavadult fajta, mely a kutatók feltételezése szerint valamikor az emberek révén érkezett e földrészre, évezredek óta vadon él Ausztrália területén, de előfordul Délkelet-Ázsiában is.

Teste 45-55 centiméter magasságú, 80-100 centiméter hosszú, súlya 10 kilogramm körül van.

Az aranysakál (Canis aureus) az emlősök (Mammalia) osztályának a ragadozók (Carnivora) rendjéhez, ezen belül a kutyafélék (Canidae) családjához tartozó faj. Magyar népi neve 'csikasz', de a 'nádi farkas' és a (például a Toldiban szereplő) 'toportyánféreg' is ezt az állatot jelöli.

Európa délkeleti részén, Észak-Afrikában és Ázsia mediterrán jellegű vidékein él. Bár kevesen tudják, de Közép-Európában, többek között Magyarországon is igen gyakori volt a 19-20.

Észak-afrikai és arábiai sivatagok éjjel aktív, rendkívül gyors mozgású lakója. Lakóhelyei a nyílt, száraz síkságok, homokos sztyeppék és sivatagok. A talajban sokszorosan elágazó, mély folyosókat ás, ahova a legkisebb veszély esetén menekül.

Színe alkalmazkodott a sivatag homokjához. Háta szürkés zsemleszínű, hasa fehér. Farka felül halványsárga, alul fehér; végén fekete-fehér bojt van. Szőre finom tapintású, selymes.

A kifejlett állatok hossza 10-12 centiméter, míg farkuk akár 20-25 centiméteres is lehet.

Az eurázsiai vagy európai vagy közönséges hód (Castor fiber) Eurázsia legnagyobb, jellegzetes rágcsálófaja. Állománya a 19. században jelentősen megfogyatkozott, jelenleg Európában a védelmi intézkedéseknek köszönhetően állományszáma növekvőben van, az ázsiai populációk azonban továbbra is veszélynek vannak kitéve.

A faj kiválóan alkalmazkodott a vízi életmódhoz, élőhelye a fás vízpart. A Brit-szigetekről a 16. században kipusztult és számos helyen megritkult.

Az arany aguti más néven közönséges aguti (Dasyprocta leporina) az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, ezen belül az agutifélék (Dasyproctidae) családjához tartozó faj.

Dél-Amerika északkeleti részén fordul elő. Brazília, Francia Guyana, Guyana, Suriname, Trinidad és Tobago és Venezuela területén honos. Betelepítették a Dominikai Közösségben, Grenadán és az Amerikai Virgin-szigeteken.

Az arany aguti trópusi esőerdők lakója.

A tarajos sül (Hystrix cristata) az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, ezen belül a gyalogsülfélék (Hystricidae) családjához tartozó faj.

Észak-Afrikában a Szaharán kívül mindenütt elterjedt. Előfordul Olaszország déli területein és Szicíliában is, ahová valószínűleg az ókori rómaiak vitték magukkal. Lehetséges, hogy Albánia és a volt Jugoszlávia területén is előfordul. Ma a megfelelő búvóhelyet kínáló területeken, bokrokkal borított sziklás lejtőkön, elvadult kertekben vagy a régi mezőgazdasági kultúrák szegélyein meglehetősen elszigetelt állományokban él.

A háromujjú lajhár vagy más néven ai (Bradypus tridactylus) az emlősök (Mammalia) osztályának a vendégízületesek (Xenarthra) öregrendjéhez és a szőrös vendégízületesek (Pilosa) rendjéhez, ezen belül a lajhárok (Folivora) alrendjéhez és a háromujjú lajhárfélék (Bradypodidae) családjához tartozó faj.

A háromujjú lajhár elterjedési területe Dél-Venezuela és Észak-Brazília közé esik.

Az állat fej-törzs-hossza 40-75 centiméter, farokhossza 3-9 centiméter és testtömege 2,3-5,5 kilogramm. Bundája színe szürkésbarna.

A gorilla nem fejlődési vonala mintegy 7 millió éve vált külön az emberekétől (és a csimpánzokétól). Két fajuk a nyugati gorilla (Gorilla gorilla) és a keleti gorilla (Gorilla beringei). A nyugati gorillák Nyugat- és Közép-Afrika trópusi esőerdőiben élnek Nigériától Kongóig, míg a keletiek Közép- és Kelet-Afrika egyes területei (Kelet-Kongó, Ruanda, Uganda) esőerdeiben. A hegyi gorillák, amelyeket Dian Fossey és a róla készült Gorillák a ködben című életrajzi film tett híressé, a keleti gorillák egyik alfaja (Gorilla beringei beringei).

Az orangután (Pongo) az embertől legtávolabb álló emberszabású majmok neme. Fejlődési vonala (Ponginae) alcsalád) mintegy 14 millió éve vált el a többi emberszabásúétól (Homininae és Dryopithecinae alcsaládok). Neve malájul erdei embert jelent. Az indonéz bennszülöttek félték és tisztelték, egyes törzseknél a férfiasság próbája volt egy kifejlett hím legyőzése kézitusában.

A közelmúltig két alfajt különböztettek meg, a szumátrai orangutánt (Pongo pygmaeus abelii) és a borneói orangutánt (Pongo pygmaeus pygmaeus).

A fehérkezű gibbon (Hylobates lar) a gibbonfélék családjához tartozó Hylobates nem legismertebb faja.

Egykor Délkelet-Ázsia hatalmas trópusi erdőiben élt Burmától a Maláj-félszigeten át a Nagy-Szunda-szigetekig. Ahogy az erdők nagy része eltűnt, velük a gibbon népesség is felaprózódott, sok helyen megcsappant vagy kipusztult.

Feje és törzse együtt mintegy 50 cm hosszú, súlya 4–5,5 kg; farkuk nincs. Az egyetlen kölyök 7 hónap vemhesség után születik, anyja 4–7 hónapos koráig szoptatja.

A borneói nagyorrúmajmot régebben a Semnopithecus (hulmán) nembe sorolták. Egyedi megkülönböztető ismérve a hímek jócskán megnagyobbodott, esetenként 17 cm-nél is hosszabb orra. E testi sajátosság evolúciós előnye tisztázatlan; valószínűsítik, hogy a hosszú, elnyújtott, zengő orrhang képzéséhez kellhet. A nőstények és a fiatalok orra kisebb, felálló és pisze.

Az egyik legnagyobb fán élő majom. A hím 66–76, a nőstény 53–61 centiméterre nőhet. A hímek tömege általában 11–22,5 kg között mozog, a nőstények csak ritkán érik el a 11 kg-ot.

A mandrill (Mandrillus sphinx) a cerkóffélék családjába (Cercopithecidae), azon belül pedig a cerkófmajomformák alcsaládjába (Cercopithecinae) tartozó faj.

A páviánok közeli rokona, de sok tulajdonsága eltér azoktól. Legközelebbi rokonával a drillel együtt alkotja a Mandrillus nemet. Az emberszabású majmok után ez a legnagyobb ma élő majomfaj.

Kevés feltűnőbb majomfaj létezik, mint a mandrill, amelyet könnyű megismerni orrpajzsának, orrnyergének és ajkainak élénkpiros színéről, valamint az arcorr két oldalán megfigyelhető, hosszanti barázdáktól tagolt világoskék mezőről.

A galléros pávián (Papio hamadryas, másképp Papio hamadryas hamadryas) az öt páviánfaj – más megközelítésben egyetlen faj alfajai – legismertebbike. A többi, egyöntetűen barna páviánnal ellentétben a galléros pávián hímjei kirívó ezüstszürke szőrzettel rendelkeznek, mely méretei és alakja révén az állat névadója is lett. A galléros páviánt nem csak szőrzete, hanem rokonaihoz viszonyítottan rendkívül komplex szociális berendezkedése is különlegessé teszi.

A rhesus majom másnéven rhesus makákó (Macaca mulatta) az egyik legismertebb óvilági majomfaj.

Indiában, Bangladesben, Pakisztánban, Nepálban, Thaiföldön, Afganisztánban, Vietnamban és Dél-Kínában honos.

A hímek testhossza 53 cm, a nőstények testhossza 47 cm. A hímek testtömege 7.7 kg, a nőstények testtömege 5.3 kg.

A vemhesség 164.-dik napján a nőstény átlagosan 1 kölyöknek ad életet.

A fehérpamacsos selyemmajom vagy más néven közönséges selyemmajom (Callithrix jacchus) a csuklyásmajomfélék (Cebidae) családjába és azon belül a karmosmajomformák (Callitrichinae) alcsaládjába tartozó faj.

Családjából ez a leginkább ismert faj.

14-18 centiméter hosszú és 400 gramm súlyú. Teste foltos szürkésbarna, feje búbja feketés, a homlokán fehér folttal. Jellemzői a hosszú, fehér fülbojtok megléte. Farka szürke-fehér gyűrűs.

Az Atlanti-erdőség parti- és galériaerdeiben és bozótos szavannáin élő, igen jól alkalmazkodó faj.

A hibiszkusz vagy mályvacserje (Hibiscus) a kétszikűek (Magnoliopsida) közé tartozó mályvafélék (Malvaceae) egyik legváltozatosabb nemzetsége mintegy 1200 fajjal, amelyek közül feltűnő virágai miatt többet szerte a világon dísznövényként termesztenek.

Ázsiából származik; egyes fajai tipikus özönnövények, másokat az ember telepített meg szerte a világon. A fajok többsége a trópusokon, szubtrópusokon és a meleg mérsékelt éghajlatú területeken él, közöttük akadnak egyévesek és évelők, fás- és lágyszárúak, lombhullatók és örökzöldek is.

Az aranyeső (Laburnum) a hüvelyesek (Fabales) rendjéhez, ezen belül a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjához tartozó nemzetség. Magyar nevét aranysárga, lecsüngő fürtvirágzatáról kapta. Két faj tartozik ide, a havasi aranyeső (Laburnum alpinum) és a közönséges aranyeső (Laburnum anagyroides). Kerti növényként általában az ezek keresztezésével kapott hibridet, a hosszúfürtű aranyesőt (Laburnum × watereri) ültetik, amely gyakran meddő. Ez utóbbi leggyakoribb fatája a 'Vossii', akár 50 cm-es is meghaladó virágzatokkal.

A múlt század harmincas éveiben egy amerikai kutató, Aaran, Paraguay ismeretlen vidékeit kutatta. Hosszabb ideig kalandozott erdőn-sivatagon keresztül, míg végre egy síksághoz ért. Rajta kb. négy mérföldnyi területen csodálatos város tűnt fel előtte. A város tornyos épületekből állott, melyek oly sűrűn épültek, hogy nem maradt közöttük 3–4 m-nél nagyobb távolság. Mindegyiknek bejáratánál Aaran katonai őrszemeket pillantott meg. Az idegen láttára ezek nyugtalankodni kezdtek, s az épület folyosóin letűntek.

Az imádkozó sáska vagy ájtatos manó (Mantis religiosa) az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsébe, a rovarok (Insecta) osztályába és a fogólábúak (Mantodea) rendjébe tartozó faj (magyar nevével ellentétben tehát valójában nem sáska). A Mantis szó jóst jelent, s a Theokritosz által leírt „mantis ha kalamaia” kifejezést is erre vonatkozik, ami tulajdonképpen a nádszálakban ülő jóst, látnokot jelent. Az arab kultúrában azt tartják róla, hogy kezeivel Mekka felé mutat.

Háromezer fajtájuk létezik. A világ leghosszabb rovarjai, 33 centiméteresek is lehetnek. Ebben nincs benne a lábuk hossza. Növényevők. Néhány fajtájuk olyan anyagot állít elő, ami irritálja a szemet, sőt átmeneti vakságot is okozhat.

A tetraedritcsoport (fakóércek csoportja) a szabályos kristályrendszerbem, tetraéder-termetű kristályokban vagy tömeges halmazokban fordul elő. Gyakori a csoportban az ikerkristályosodás. Fontos vegyesérc forrás, telérekben gyakori. A tetraedritcsoport önálló ásványcsoportot alkot a II. Szulfidok és rokon vegyületek ásványosztályon belül.

• Általános képlete: A₁₂B₄X₁₃ : ahol A= Ag, Cu, Fe, Hg; a B=As. Sb; a Z= S, Se, Te.
• Szimmetriája: a szabályos kristályrendszerben, kristályai több szimmetria elemet, centrumot, síkokat és szimmetrialapokat tartalmaznak.

A szfalerit (cink vas szulfid) cinktartalmú szabályos kristályrendszerű a II. Szulfidok és rokon vegyületek ásványosztályon belül az önálló szfaleritcsoport ásványegyüttes tagja. 12 lapból álló rombdodekaéder és a tetraéderes kristályforma a jellemző előfordulása. Vaskos, tömeges kifejlődése is gyakori. Színe a vastartalom növekedésével sötétebbé válik. A 20%-ot meghaladó vastartalom esetén az elnevezése: marmatit. A legfontosabb cinkércásvány. A kadmium (Cd), gallium (Ga) és indium kinyerése is gyakran szfaleritból történik, mert szennyezőanyagként ezeket az elemet is tartalmazza.

A kalkopirit (réz-ferroszulfid) II.Szulfidok és rokon vegyületek ásványosztályon belül az önálló kalkopiritcsoport ásványa. Réztartalmú tetragonális (négyzetes) rendszerben kristályosodó szulfid ásvány. Többnyire halmazokban, ritkán kristályos formában jelenik meg, ekkor tetraéderszerű, vaskosan kristályos, felülete rostos és irrizál, gyakran ikresedik. A legfontosabb rézércásvány.

• Képlete: CuFeS₂
• Szimmetriája: tetragonális kristályrendszerben, főtengelyes kristály több tengely és lapszimmetriája létezik.

Neve: greenockit

Angol neve: Greenockite

Rövid leírás: Sárga színű, fénytelen, porszerű bevonat szürke kvarcon.

Leíró adatok

Változatnév: n/a

Méret: A képkivágat szélessége 6 mm

gyűjtemény: Herman Ottó Múzeum Ásványtárának gyűjteménye, Miskolc

fenn-nőtt/benn-nőtt: n/a

kristály / kristálycsoport / kristályhalmaz: kristályhalmaz

kristály vagy halmaz alaki jellemzői: porszerű bevonatok

ikerkristály, álalak: n/a

fémes vagy nem fémes fényű: nem fémes fényű; fénytelen

szín: sárga

fény- vagy színjelenség: n/a

keletkezés (magmás/ metamorf/üledékes): üledékes

keletkezés (2): szfalerit mállásterméke

ásvány-társulás: kvarc

Kémiai és fizikai adatok

összetétel (képlet): CdS

összetétel szövegesen: kadmium-szulfid

ásványosztály: Szulfidok osztálya / Fém : kén = 1 : 1 / Wurtzitcsoport

szimmetria-rendszer: Hexagonális (hatszöges) szimmetriájú

keménység: Keménysége a Mohs-féle skálán 3-3,5; azaz körömmel nem, de tűvel karcolható.

A galenit (ólom-szulfid) az kétvegyértékű kénanionnal rendelkező szulfidok ásványcsoport tagja. Gyakori és fontos ólomtartalmú ércásvány. Kocka, oktaéderes és kubokaéder alakban a szabályos rendszerben kristályosodik. Tömeges előfordulásban szemcsés halmazokat alkot, szálszerű megjelenései is ismertek.

• Képlete: PbS.
• Szimmetriája: a szabályos kristályrendszernek megfelelően szimmetria-centrummal, szimmetriasíkokkal és tengelyekkel rendelkezik.

Európában, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szlovénia és Olaszország területén honos. Földalatti karsztbarlangokban és barlangi tavakban él. 1935-ben a Postojnai-barlang igazgatósága 5 darabot ajándékozott a Baradlának. Az állatokat a barlang egyik vízmedencéjében helyezték el, további sorsuk ismeretlen.

• Proteus anguinus anguinus (Laurenti, 1768)
• Proteus anguinus parkelj (Sket & Arntzen, 1994)

Testhossza 30 centiméter. Teste vékony, hengeres, lábai rövidek.

Megnyúlt testének hossza 25–30 centiméter. Elülső lábain négy, a hátulsókon öt ujja van. Farka oldalról erősen lapított, a hátán bőrtaraj fut végig; a hímé fejlettebb, mint a nőstényé.

A homlokcsont szemüregnyúlványától a halántékpikkelyig érő ív inas-rostos vagy csontos. Az ínyfogak két egyenes, elöl egymáshoz közeledő, hátul erősen szétágazó hosszanti sorban állanak; ezek elülső vége legföljebb a belső orrnyílások hátulsó szélének vonaláig ér.

Mint neve is mutatja, a Kárpátokban él, gyakran az alpesi gőtével azonos élőhelyeken, de mindeddig csak a Bucsecs hegységtől keletre és északra észlelték; a Déli-Kárpátok többi részéből és a nyugati Érchegységből hiányzik.

A hím legfeljebb 7,5 cm, a nőstény kb. 10 cm-es testhosszat ér el. Még a nászruhás hím sem olyan díszes és színpompás, mint a többi fajoknál. Cifra háttaraj nincs, alacsony bőrredő helyettesíti. Farka tompán, de 3–4 milliméternyi vékony fonalban végződik.

A környező európai országok magashegységeiben gyakori faj. Magyarországon csak a magasabb hegységeinkben fordul elő. Megtalálható a Mátrában, a Bükkben, a Bakonyban és a Zempléni-hegységben. Szinte minden kicsi mélyedésben, patakban előfordul.

A hím 8 centiméteres, a nőstény 10 centiméteres. A hím kékes alapszínű, sötétbarnás zöldes mintázattal, tarajjal, nászidőszakban színei felerősödnek. A hasa narancsvörös, melyen nem találunk sötét foltokat, s ezzel megkülönböztethető a tarajos gőtétől.

A kenyérfa (Artocarpus) az eperfafélék (Moraceae) családjának körülbelül 60 trópusi fafajt számláló nemzetsége. Rokonságban áll a fikuszokkal (Ficus). Legismertebb és a leggyakrabban termesztett az Artocarpus altilis kenyérfa.

Kis vagy közepes termetű, örökzöld, kétlaki fa; 25 m-nél magasabbra ritkán nő meg.

Levele többnyire szárnyasan összetett, ujjas vagy öblös.

Hímvirágzata barka, a termő virágok húsos torzsán szorulnak össze, majd gömbölyded, illetve ovális, ehető álgyümölccsé fejlődnek.

A banán (Musa paradisiaca) a trópusokon elterjedt és termesztett egyszikű, lágy szárú, bár gyakran fatermetű növény. Levelei egymásra borulva 3-5 méter magas áltörzset alakít ki. Lecsüngő, összetett fürtvirágzata van. Évente 50-70 kg keményítőben gazdag, utóérő gyümölcsöt hoz (tulajdonképpen áltermés). Termése bogyótermés. Az átlagosan 10-15 cm hosszú, hajlott, sokszögletes, lekerekített, zöldessárga gyümölcsök közös száron helyezkednek el. Banánkivitel szempontjából első helyen ma Ecuador áll.

A virágos növény honos Mexikó és Guam, 20 méter magas és a tojás alakú gödör – a gyár gyümölcs nevezik avokádó. A feltűnő sárgászöld virágok 5-10 cm-es intézkedés, és a gyümölcs 7-20 cm. Hogy is hívják avokádó körte vagy aligátor körte és súlyok között mozog 100 gramm és 1 kg. A mag nagyobb, mint a többi gyümölcs ", amelyek ugyanabban a növény család, Lauriceae (5-6,4 cm hosszú). Ez jelenik meg a sárga-zöld húsú érett, de oxidok foglalt lehet változtatni a színét a barna nagyon hamar, miután találkozott a levegő molekulák.

Az okra gyümölcsét  (bámia, gombó) népi gyógyászatban bél-, emésztőszervi megbetegedések ellen használják. Erősítő, roboráló szer, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, vesetisztító hatása van. Alkalmazzák bélhurut, vérhas, nehézvizelés, égető vizelés és kankó  (gonorrhea) kezelések esetén is.  Magas a fehérje és pektin tartalma, és klorofillt is sokat tartalmaz. Sok K-vitamint tartalmaz, továbbá magnéziumban és kalciumban is gazdag, B1, B2, B3, C vitaminok is találhatók benne.

A Momordica charantia más néven balzsamalma gyors növekedésű, kis termetű, egyéves kúszónövény. Délkelet-Ázsiában őshonos.

Virágai sárga színűek. Töktermése az uborkához hasonló, erősen rücskös, bibircsókos. Vetés után kb. 3-5 hónap múlva virágzik, a termés a virágzást követő 2-3 hét múlva szedhető. Tartása és nevelése megegyezik az uborkáéval.

Ültetése:
Ültetés előtt a magokat áztassuk vízbe 1 órára. Ezután virágföldbe ültessük kb 1-2 cm mélyre.

Szinte egész Európában (kivéve Skandináviát, a Brit-szigeteket és Olaszországot), Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában elterjedt. Elsősorban a sík- és dombvidékek madara, a 250 m tengerszint feletti magasság alatti területeken mindenhol előfordul.

Testhossza 100-115 centiméter, szárnyfesztávolsága 155-165 centiméter, testtömege 2200-4400 gramm. Testének nagy része fehér vagy piszkosfehér, szárnyai feketék, csőre és lába piros.

Legjellemzőbben emberi környezetben fészkel.

Füves mocsarak, papirusz mocsarak lakója. A felső-Nílus, Kongó és Zimbabwe területe az élettere. Egyiptomban is élt, de a mocsarak megritkulásával kiszorult az országból. Újabban Botswanában is előfordul. A madár állománya egész Afrikában mindössze 1500 példányból áll.

A papucscsőrű madár hossza 120 centiméter, szárnyfesztávolsága legfeljebb 2 méter és magassága körülbelül 115 centiméter. Mindkét nemnek galambszürke tollazata van. Fején vastag tollbóbita található, ha a madát izgatott, ezt felborzolja.

Testhossza 45-50 centiméter, testtömege 500-1100 gramm között van. Feje teteje és válla fekete. A fiatal madarak barnásabak. A nemek hasonlóak, de a hímek nagyobbak. Érdes, rekedt kiáltásokat hallat olykor. Az idősebb hímek szeme mélypiros színű. Párzási időszak alatt 2-3 darab, 10 centiméter körüli hosszú fehér dísztollat viselnek a tarkójukon.

Nappal a fák között bujkál, éjszaka vadászik, rákokból és rovarokból álló táplálékára.

A rózsás gödény, más néven rózsás pelikán (Pelecanus onocrotalus) a gödényalakúak rendjébe, ezen belül a gödényfélék családjába tartozó nagyméretű vízimadár.

Régebben a Kárpát-medencében is gyakori fészkelő volt, mára azonban európai állománya a Duna-deltába és a Fekete-tenger partvidékének egyes részeire szorult vissza. Afrikában és Ázsiában még mindig elterjedt fajnak számít.

A rózsás gödény nevét onnan kapta, hogy költési időszakban alapvetően fehér tollazata rózsaszínes árnyalatot kap.

Mint minden pingvin, ez a faj is a tenger közelében él, csak fészkelni jár a partra. A vadon élő populációk 2/3-a Chile, fennmaradó része pedig Peru csendes-óceáni partvidékén és szigetein fordul elő, a déli szélesség 5–42° között, zömmel a trópusi éghajlati övben. Ennél északabbra csak az Egyenlítő mentén élő galápagosi pingvin fordul elő a pingvinek csoportján belül.

A délebbre előforduló Magellán-pingvinekhez nagyon hasonló Humboldt-pingvinek átlagosan 70 centiméter hosszúak, testtömegük pedig 4 kilogramm.

A kavicsos, sziklás dél-afrikai tengerparton és a környező védett szigeteken költ, ezért számos nyelvben az afrikai vagy foki pingvin nevet viseli. A 27 ma létező kolónia a Dél-afrikai Köztársaság és Namíbia területén fekszik.

A pápaszemes pingvin magyar nevét a szemei felett látható csupasz rózsaszín bőrfelületről kapta. Ennek szerepe az állat testhőmérsékletének egyensúlyban tartása: amikor megemelkedik a hőmérséklet, több vér jut ide (a felület ettől még élénkebb színt kap), ami lehűlhet.

A Mediterráneumban sokfelé termesztik – Európában főleg Spanyolországban, Portugáliában és Dél-Franciaországban. Parkokba, kertekbe díszfának ültetik végig az Atlanti-óceán partvidékén egészen Angliáig. Egyike az Észak-Afrikában is növő tölgy fajoknak. A legterjedelmesebb, a természeteshez közeli állapotú paraerdők Algériában nőnek, de előfordul Marokkóban is. Kínában a Jangce partvidékén találhatjuk ültetvényeit.

Kedvező körülmények között mintegy 20 m magasra növő (de többnyire csak feleekkora), örökzöld fa.

Az egyetlen olyan tölgyfaj, amely Dél-Európától az Atlanti-óceán partvidékén egészen Bretagne-ig megél. A Rhône folyó mentén a Földközi-tenger partjától fölkapaszkodik a Saône torkolatvidékéig, és két nagy folton Észak-Afrika mediterrán éghajlatú területein is megtalálhatjuk. A tengerpartoktól eltávolodva díszkertek különlegességévé válik.

Szabadon nő Nagy-Britannia délnyugati részén is, de ez nem természetes élőhelye, hanem a parkokból vadult ki. Betelepítették az Atlanti-óceán több szigetére is.

Terebélyes, 25 m magas lombhullató fa. Kérge sötét szürkésbarna, sima, idővel repedezik. Mélyen karéjos vagy taréjos levelei 15 cm hosszúak, 10 cm szélesek, fogazottak, fényesek. Felszínük sötétzöld, sima, fonákuk világosabb, az érzugokban szőrcsomós. Ősszel élénkpirosra színeződnek.Virágai tavasz végén nyílnak. A porzós barkák lecsüngőek, sárgászöldek, a termősek kevéssé feltűnőek. Termése 2,5 cm-es, feléig fényes kupacsba zárt makk. Splendens fajtája ősszel mélyvörös színben pompázik.

Az amerikai mocsártölgy (Quercus palustris) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának a Bükkfafélék (Fagaceae) családjába, azon belül a tölgy (Quercus) nemzetségbe tartozó fa. Többnyire egyszerűen mocsári tölgynek nevezik, de ez a kocsányos tölgy egyik termőhelyi típusának neve is.

Az Amerikai Egyesült Államokból származik, és ott az északi szélesség nagyjából 26° és 42° között a keleti parttól Kansas és Oklahoma államok keleti határáig húzódó, többé-kevésbé összefüggő sávban él; az Appalache-hegységbe nem kapaszkodik föl.

Észak-Amerika keleti felén egészen Kanada déli vidékeiig erdőalkotó. Nyugat-Európa parkjainak kedvelt díszfája.

30–35 m magasra nőhet, a hazai tölgy fajoknál gyorsabban. Koronája nagy, telt, gömbös. Ezüstszürke kérge eleinte viszonylag sima, idővel mélyen barázdált. Ágai vaskosak, vörösesbarna vesszői simák. Hosszúkásan tojásdad rügyei világosbarnák, a csúcsuk hegyes, a rügypikkelyek széle rányomottan szőrös.

Húsz cm hosszú, 15 cm széles Levelei mélyen karéjosak, a korona felső részén osztottak (az osztatok szálkásan fogazottak).

Cserfa levelei

Cserfa levelei és makkja

Erdőben növő csertölgy

A csertölgy (cserfa, Quercus cerris) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának a bükkfavirágúak (Fagales) rendjébe, ezen belül a bükkfafélék (Fagaceae) családjába tartozó fa.

Az északi flórabirodalomban, ezen belül főleg a Mediterráneumban élő faj. Elterjedési területét két részre osztják a déli Alpok. A nagyobbik rész súlypontja a Balkán-félszigeten van; keleten Kis-Ázsia partvidékeiig, északon a Kárpát-medencéig terjed, és egy hosszú sávban behatol az Alpok hegyláncai közé.

Az árvácska egy apró, bársonyos sárga, kék vagy tarka virágú növénynemzetség (Viola) az ibolyafélék rendjéből.

Árvácska

Árvácska (Viola x wittrockiana). Kultúrfaj; kétéves, 10–20 cm. Júniusban vetik, és többszöri áttűzdelés után már októberben kiültetik. A fagyokig nyílik, de tavasszal ad igazi színes virágszőnyeget. Ahol hűvös, csapadékos a nyár, egész évben virít, de nálunk a száraz meleg hamar elviszi. A XIX. században kezdődött az árvácskaláz, az addig ültetett háromszínű árvácskát (Viola tricolor) egy altáji és egy dél-európai fajjal keresztezték.

Az amarillisz hatalmas tölcséres virágával otthonunk legszebb dísznövénye lesz, amely tavasszal már március végétől nyílhat.

Gondozása egyszerű, hiszen tavasszal meghajtatjuk, majd a virágzás végén hagyjuk, hogy a növény minden része visszahúzódjon a hagymába így el tudjuk tenni, teleltetni. Az amarillisz hagyma mellett több kisebb fiókhagyma is kihajt így szaporítani is tudjuk a növényt otthon.

A hagymákat március végén, április közepén ültessük el jó vízáteresztő képesség virágföldbe.